2011 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavaly indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.
Alig telt az idő, talán csak perceket, mióta a tavalyi Évjáratot írtam, szinte most is a kanapén ülök (nem), szinte most is pizsamában (nem egészen – de kényelmes itthoniban). Látszólag nincs tehát semmi említésre méltó. Életem zanzás története mégis regényért kiált (szerencsére elég halkan), más kérdés persze, hogy unalmas, kiszámítható és sematikus regényért, melyben a rendszerváltáskor az átlagos, tisztes megélhetésből egyszerre épphogy létminimum felettivé szegényedő értelmiségi család romlik fokozatosan, de mégis egyre túlzóbb, exponenciális fokozatokkal. Ma már azt sem merném biztosan állítani, hogy polgárok vagyunk, nemcsak a szó átpolitizált, s így összekoszolt mellékzöngéi, hanem anyagi-társadalmi helyzetünk miatt sem. Három értelmiségi vagyunk, s ez alapján ma, 2011-ben a társadalom (hivatalos ízlése szerint) feleslegessé vált, megvetett mellékszereplői, egy eltün(tetésben lev)ő réteg utolsó példányainak néhányai.
Ünnepekkor már csak a vacsora kényszerével igyekszünk valahai önérzetünkbe kapaszkodni, ajándékra sokszor már nem futja pénz, majd persze, mert ha pénz nem is, szív azért még van (bár köszvényesedik, ráncosodik és keményedik is), mégis jut valami kis apróság, így színleljük, nem is annyira egymás előtt, mint inkább egymás nevében a tőlünk erőszakkal elvett méltóságot. Nem akarom magunkat a Buddenbrookokhoz hasonlítani, mégis, mintha annak a történetnek egy keserűbb, egyszersmind groteszkebb-ironikusabb közép-európai átirata lennénk, ahogy romlunk, múlunk el, szegényedünk és fogyunk, ahogy bennem, mint egyetlen gyerekben is napról napra fogy a dac, hogy csakazértis leszármaztassam magam, s mindazt a megkeseredett megaláztatást, amit ma a humánértelmiségi lét jelent – arra meg mégsem lehet bazírozni, hogy a gyerek majd biztosan közgazdász vagy nemzetközi diplomata akarna lenni – továbbörökítsem.
Nem ez a fő ok, amiért jelenleg inkább nem akarnék családot alapítani, mint igen, mégis egybevág az ideológia és az érzelmi megfontolás, az ösztönös félelem, hogy – ha találnék is vállalkozó balekot e feladathoz – szörnyeteg férj és rossz apa lennék. Hónapok óta az a mondat jár a fejemben (hiányos műveltségem nem engedi, hogy tudjam, honnan eredhet), hogy a nők a koncentrációs táborokban is szültek, amiből az is következhetne logikusan, hogy minek nyavalygok én itt, a kétezres évek elején, egy (papíron demokratikus, bár papíron már nem köztársaság államformájú) országban, fedéllel a fejem fölött, egyetemistaként (az ország elsőszámú egyetemi karán tanulva), egy olyan országban, ahol (papíron) béke van és még gázkamrák sincsenek.
A haza lassú, de gyorsan gyorsuló elrothadása találtatta meg bennem a hazaszeretet, melyről régebben, ballib, szoclib, mondjuk így, demokratikus szocialista nézeteim miatt nehézkesen tudtam csak beszélni, mert gyermekkoromtól fogva arra nevelt a köz, hogy a hazát piros-fehér-zölden szeretjük, tetőtől talpig kokárdában, hogy fenntartás nélkül tetszik nekünk a himnusz zenéje és büszkék vagyunk rá akkor is, mikor erre nincs okunk. Ősrégi balos félelmek (azaz: megfélemlítettségek) bújkáltak bennem mindig, ha felvetődtek a hazafias kérdések és nem tudtam, mert a zsigereim nem engedték elfogadni, hogy a hazámat szeretnem kell, hogy itt élnem, halnom, és hogy én ennek rendületlenül legyek híve – akarom mondani: ennek legyek rendületlenül híve – , ahol az utcáról felszedik a téglát és azzal embereket dobálnak, ahol könyveket égetnek vagy közintézményeket vesznek ostrom alá néhány darab túrórudiért, ahol arról folyik gyakran a vita, hogy ki mindenki cipőinek kéne újra a Duna-parton állnia, s kikkel kéne még kiegészíteni a névsort. Részletezhetném, de nem teszem, mert az embernek már nem is annyira magától az úgynevezett értelmiségi fanyalgástól, hanem az értelmiségi fanyalgásról folyó fanyalgástól fájdul meg igazán a feje, mind tudjuk, mi mindenre gondolok, ha magyar közállapotokat emlegetek, s ha mégsem lenne egyértelmű, elég akár csak egy megállót utazni tetszőleges közlekedési eszközön, rögtön világossá lesz.
Aztán mikor innen-onnan azt hallom a velem egykorúaktól, hogy el csak el innen, mielőbb, hogy már most a menekülés, sőt, ne finomkodjunk, mert erről van szó, a disszidálás terveit szövik, hogy hiába szakad meg a szív a hátrahagyott családért, az általuk ismert világért, az így használaton kívül helyezendő anyanyelvükért, nem bírnak itt maradni, mert nemcsak félnek, de nem is bírják végignézni, ahogy minden elvész, amit szerettek és fontosnak tartottak ebben az országban, szóval ekkor értettem meg, hogy miben is áll ez az én hazaszeretetem. Holott nem vagyok igazságos, mert az sem kevésbé hazafi, aki menekül a látvány elől, az sem szereti kevésbé haldokló szerelmét, aki nem bír bemenni a kórházba, aki nem bírja a kilógó csövek látványát és a bomló test szagát, de legfőképp azt, hogy mindezt a romlást neki azonosítania kell azzal, akire már egy szemernyit sem emlékeztet. Mégis, az én hazaszeretetem abban áll, hogy egészen, amíg nem küldenek, toloncolnak, vagy száműznek, itt fogok maradni (máshol fizikailag képtelen volnék meglenni hosszabb ideig), mint a hivatalos kormánypolitika által közellenségként kezelt hajléktalanokról mondják, életvitelszerűen, nem illúzióból, hitből vagy reményből, hanem mert belül érzem, én is ez a haza vagyok, bármily kis része is, és ha pusztul, ha így dönt (tízmillió fejével) maga magáról, én vele pusztulok, s a pusztulás, a romlás lesz az én életem, életvitelem, mert van úgy, hogy nincs háború, mégis nincs más döntés, halni kell. Nem hősiesen, látványosan és büszkén, gyorsan és fájdalommentesen, egy pillantás alatt, eget-földet rázó mennydörgéssel, hanem folyamatos romlásban élve, mesterségesen, természetellenes szívóssággal is életben maradva és várva, ki tudja mire, egészen ameddig a kollektív kegy úgy akarja. Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág.
Ma András-nap van és semmit sem vettem apámnak.
Nyerges Gábor Ádám
2011. november 30.
(kapcsolódó szövegek:
2011:
Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues
*
2010:
Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?
Évjárat (3.) – Január kilencedike
Évjárat (4.) – A meglepetések éve
Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés
Apokrif Online 
50 Comments