Végre magyar nyelven is olvasható Patrick McCabe, Írország egyik legnépszerűbb kortárs szerzőjének A mészároslegény című 1992-es regénye, mely az eddig 12 kötetes szerző negyedik könyve. A regény elnyerte az ír Times irodalmi díját és jelölték az 1998-as Man Booker-díjra is. McCabe másik regénye, a Reggeli a Plúton szintén kapott Booker-jelölést; mindkét könyvből a neves rendező, Neil Jordan készített filmet. Noha magyar fordításban csupán A mészároslegény olvasható, a könyv megjeleníti McCabe világának meghatározó, más írásaiban is visszatérő elemeit, szereplőit: a konzervatív ír vidéki városok vegetatív hangulatát, melyekben mindig akad egy-egy excentrikus figura, aki élénk fantáziája segítségével színezi ki a szürke kisvárosi létet. A regények sötét hangulatát nemcsak a fekete humor, a mentálisan sérült szereplők, gyilkosságok határozzák meg, hanem a lápos ír vidék kietlensége is. A szerző regényeiben a láp a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi életből való kitörés lehetetlenségnek metaforájává válik, olyannyira, hogy McCabe-et a regényei által alkotott új műfaj, a „láp gótika” (Bog Gothic) királyának is nevezik. Hősei időről időre elszakadhatnak tőle és belekóstolhatnak a nagyvárosi életbe, de valamilyen ismeretlen erő mindig visszahúzza őket vidéki környezetükbe, ahol a fantázia világába való menekülés a túlélés egyetlen eszközeként jelenik meg.
Nincs ez másként A mészároslegény főhőse, Francie Brady esetében sem. A könyv narrátora egy elmegyógyintézetbe került középkorú férfi, aki gyermekkorának eseményeire emlékezik vissza. Francie iszákos és dühöngő, egykor tehetséges zenésznek tartott apjával és labilis idegzetű anyjával egy vidéki kisvárosban él az 1960-as évek Írországában, ahol az embereket „tőzegfüst és írósvaj szaga lengi körül.” (17.) Legjobb barátjával, Joe Purcell-lel a westernfilmek és képregények hőseinek életébe képzelve magukat Manituhoz imádkoznak, és kitalált kalandokkal teszik izgalmassá életüket. A westernfilmek cselekményét követve az ő életüket is szükségszerűen megzavarja az „ellenség” érkezése, amit Francie esetében az Angliából a városba települt Nugenték családja szimbolizál. Nugenték egyszerre képviselik Francie számára az idegenséget és az angol felsőbbrendűséget, mely megbontja az ír kisvárosi élet egységét, ugyanakkor az otthonosságot, a számára csak vágyálomként megjelenő ,,otthon melegét” is: ,,…ültünk néha órákig néztük a tűzhelyrácsot mert tűz az nem volt anyu sose vette rá magát hogy megrakja én meg nem voltam benne biztos hogy kell. Azt mondtam minek nekünk a tűz az is pont olyan jó ha csak itt ülünk és nézzük a hamut.” (9.) Bradyék – és az egész város – környezetébe a néha Londonból hazalátogató, de már-már megváltóként várt Alo nagybácsi visz némi mozgalmasságot és meghittséget. Alót a városlakók szinte hősként tisztelik, hiszen ő az, aki akaraterejével látszólag képes volt kiemelkedni a nyomasztó kisvárosi létből: mindenki tudja, hogy Camdenben lakik, és „tízen dolgoznak alatta.”(29.) Francie bácsikája a vidékiek számára mindazon tulajdonságok megtestesülése, melyek az angolsághoz kapcsolódnak: rend, tisztaság, kifinomultság. Jelenlétében még Nugenték családja is leértékelődik, közömbössé válik Francie számára: „…azt gondoltam magamban Nugent? Haha! Nugentnek nincs senki ilyenje… A Nugentné csak félig volt angol.. Minél tovább gondoltál rá annál nehezebb volt elhinni hogy valaha is azt hittem Nugentről érdemes görcsölni miatta.”(29.) Francie apja azonban egy újabb családi botrány alkalmával leleplezi Alót; megtudjuk, hogy csupán egy londoni gyár portásaként dolgozik, és a nagyvárosi élet reményében elhagyta itteni szerelmét, majd feleségül vett egy nála húsz évvel idősebb nőt, aki ,,félvak és ki nem állhatja attól a naptól mióta hozzáment.” (36.) Az állandó családi civakodás és édesanyja elvesztése még inkább Nugenték felé vonzza Francie figyelmét: ,,Kedves meleg szoba volt minden borostyánszínű fényben úszott ami kiáradt és megszólított.” (56.) Nugenték távollétében Francie lakásukba bejutva disznónak képzeli magát és úgy is viselkedik, melynek következményeként a rendőrség javítóintézetbe viszi. Visszatérve a városba a helyi mészáros, Leddy mellett kezd dolgozni, aki olyan volt, „mintha valami vendégprofesszor lenne a Malactrancsírozás Tudományának Egyeteméről” (131.). Miután apját felemészti az alkohol, Joe marad az egyetlen reménysége, de ő nyíltan letagadja barátságukat.
Noha McCabe regénye cseppet sem vidám olvasmány, mégis többször nevetésre készteti az olvasót. Ebben a humorban és a Francie által alkotott benső világban rejlik A mészároslegény talán legfőbb erénye (a könyv magyar borítója sajnos csupán a brutalitásra hívja fel a figyelmet az angollal szemben, melyen Francie képregényhősként talicskában tolja Mrs. Nugent maradványait). A populáris kultúra elemei – a humor, képregények, westernfilm-hősök, ír dalok – nemcsak Francie számára az életben maradás eszközei, de a regény cselekményét is ezek élénkítik és teszik különlegessé. Olyannyira, hogy a különböző szereplők leírását (Sántaláb, Hurka őrmester, Felfújtrágó, Róka atya, Mr. Légy) és a rendkívül jól magyarított szófordulatokat (némely magyar kifejezés még erőssebben át tudja adni Francie világát, mint az eredeti megfelelője) olvasva már-már hajlamosak vagyunk elfeledkezni a regény komorságáról és a cselekmény brutalitásáról. McCabe regénye amellett, hogy a normális-őrült ellentétpárt boncolgatja, számos ponton megjeleníti az atomháborútól való félelmet is. A mészároslegény nemcsak Ian Banks Darázsgyárával, Anthony Burgess Mechanikus Narancsával vagy Orwell Állatfarmjával mutat rokonságot, de elbeszélésmódja és főszereplője miatt William Faulkner A hang és a téboly című klasszikusára is emlékeztet. Francie narrációja „lovasroham szavakból” (194.): mondataiból gyakran hiányoznak a mondatközi írásjelek, meghatározója a hirtelen felgyorsuló elbeszélésmód, melyet aztán a monoton kisvárosi élet leírása lassít le. Az olvasónak gyakran az az érzése támad, hogy Francie narrációját is ugyanaz az automatizmus működteti, mint azt a csirkeházat, ahova a főhős gyakran bemászott, és ami a városlakók ingerszegény, egyhangú életének metaforájaként is értelmezhető: „Bemásztam a csirkeházba hátul és csak ültem ott abban a faforgács világban hallgattam a kapirgálást a bádogon és a ventilátor burrogását ami az egész várost működtette.” (141.) A gépek és az automatizmus metaforikája több szinten is megjelenik a regény során, hiszen az e fogalmakban bennefoglalt élettelenség meghatározó vonása a városlakóknak (maga a főhős hívja az elmegyógyintézetet garázsnak és számos alkalommal gépi metaforákkal jellemzi az embereket, melynek egyik példája a ,,csavarhúzószem.” [74.]) Noha mindehhez gyermeki perspektíva társul sok hangutánzó szóval és számos gyermeknyelvre emlékeztető mondattal, mégis – A hang és a téboly Benji-jéhez hasonlóan – Francie és Joe azok, akiknek rálátásuk van a városlakó „lápitahók” (21.) vegetatív életére, cselekvésképtelenségére (,,repedés van ebben a városban” [13.]) melynek felismerésére a regény felnőtt szereplői képtelenek. Az atombomba ledobásától való fenyegetettség azonban azt sugallja, hogy a városlakók tehetetlenségéért nem teljes mértékben ők felelősek, hanem jelen van egy rajtuk kívül álló, felettes erő, mely írányítja sorsukat. Így Francie pontosan tudja, hogy csak képzelőereje segítségével színezheti ki szürke, egyhangú világát. Számára a fantázia az állandó aktivitást, úton levést jelenti a város állóvizével (a könyvben számos ponton felbukkanó halak a helyi emberek metaforáiként jelennek meg) és élete nyomorúságával szemben: „Úgy hívtam A Fiú Aki Sose Áll Meg és most pont ezt akartam csinálni-átváltozni hogy én legyek ez a fiú egyszer s mindenkorra.” (39.)
Magyar Zsuzsanna
(Patrick McCabe: A mészároslegény. Kalligram, Pozsony, 2011., 228 o. Fordító: Mihálycsa Erika)
Apokrif Online 