Filmkritika: Valahol az elveszett jelentésen is túl

Varga Gergő

Sofia Coppola legújabb munkájában jól ismert témához nyúlt. Akárcsak a Lost in Translation című korábbi filmjében, a Somewhere-ben is a magány kerül az objektív középpontjába.  A két film közötti párhuzam azért is helytálló, mert mindkettő hőse egy rezignált, életunt férfiszínész, akinek címlapokon tündöklő élete valójában céltalanságtól és elhagyatottságtól terhes. A Somewhere főszereplője, Johnny befutott hollywoodi színész, aki ugyan Ferrarival száguld, de akárhány kört is tesz meg sportkocsijával, mindig egyedül érkezik a célba. Bárkit és bármit megkaphat, de ahogy az lenni szokott ilyenkor, már senki és semmi nem érdekli. Felszínes életet él, szenved egy olyan környezetben, amiről mi, hétköznapi emberek még csak álmodni sem merünk. Egyedül lánya érkezése jelent számára némi vigaszt, aki viszont a szülei felelőtlenségétől gyötrődik, így az ő kapcsolatuk sem lehet teljes többé. Hál’ istennek, hiszen ez az, ami miatt a film nem fordul át hollywoodi giccsbe és marad bár unalmas, de legalább európai szemmel is értékelhető alkotás.

Ha igazán röviden és tömören akarunk fogalmazni, tulajdonképpen mindent el is mondtunk, és ez azért szomorú tény, mert úgy tűnik, hogy mindez már nem elég, hogy tartalommal töltsön meg egy másfél órás mozifilmet. Sofia pontosan és szépen rendez, de az apró részletekből még jóindulattal is csupán középszerű képet illeszthetünk össze. Túl sok a kiüresedett, cselekménytől mentesített kép, és egy dúsgazdag színész emberséges könnyei kevésnek bizonyulnak, hogy a filmnéző mindösszesen ennyivel megelégedjen. Egészen egyszerűen unalmas a film, és ezt akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogyha a hosszan kitartott plánok a lelki vívódást hivatottak kifejezni. A Lost in Translation-ben is sok a felesleges információval dolgozó beállítás, de ott valamiért időben sikerül elvágni a képeket, ami itt sajnálatos módon rendre késik egy-két másodpercet. További szomorúságra ad okot, hogy Stephen Dorff karaktere – feltehetően rendezői utasításra – meg sem próbál a humor eszközeivel élni, míg tagadhatatlan, hogy Bill Murray alkatához – és a korábbi film sikeréhez – elengedhetelenek voltak a szarkasztikus poénok és grimaszok. A korábbi film legszomorúbb pillanataiban sem felejtett el szórakoztatni, a Somewhere leghumorosabb jelenetei sem nevettetnek.

Ennek egyik okát abban találjuk, hogy hiányoznak a filmből az árnyalt karakterek, a másikat abban, hogy valódi konfliktusok sincsenek benne. A Somewhere láthatóan erős alkotói, rendezői szándéka túlnő a történeten. Rátelepszik, és az átvitt jelentés helyett csupán a minimalizmusa burjánzik el. A sztárság magányos szakma, de képtelen vagyok együttérezni azzal, akit egyszerre két go-go girl és és egy jéghideg Coronita ringat álomba. Legalábbis addig biztosan nem, amíg nem kapok valamit, amivel azonosulni tudnék. Az apaság jelenti számunkra az egyetlen kapaszkodót Johnny hétköznapi oldalához, de a drámai szálat nem sikerült elég hatásosra komponálni. Apa és lánya kapcsolata már régen kihunyt és egy-két együtt eltöltött délután még nem hoz vissza egy egész gyermekkort. A konfliktus ugyan nem kicsi, de a film atmoszférájához az apró rezdülésekből építkező, visszafogott színészi játék társult volna, ami itt szerintem nem valósult meg. (Legalábbis Stephen Dorff részéről. Cleo szerepében Elle Fanning igazán hatásos, fiatal kora ellenére kiemelkedő színészi játékról tett tanúbizonyságot.) Összetettebb játékra lett volna szükség Dorfftól ahhoz, hogy ne unalomként éljük meg a lefilmezett időt. A karakter fejlődése, a rezdülésnyi változások, az apró, szinte láthatatlan  elmozdulások tették volna izgalmassá a lassú jeleneteket. Johnny azonban nem változik meg, talán egy pillanatra megáll körülötte az idő és tisztán lát mindent, de a múltját úgy tűnik, már nem hozhatja helyre, a jövője hollywoodi filmsztárként pedig nem változik meg attól, hogy hátrahagy egy 200 ezer dolláros sportkocsit. Lehet, hogy én vagyok szkeptikus, de engem ezzel az alakítással nem győzött meg arról, hogy a végefőcím alatt nem osont-e vissza, hogy jól megszokott Ferráriján folytassa az útját.

Bob esetében egyszerűbb, és ezért hatásosabb is volt a képlet az előző filmben: külön-külön Bob és Charlotte élete is sivárnak tűnt, de találkozasaik, titkos randevúik során a karakterek feltöltődtek érzelemmel, élettel, szerelemmel. A Somewhere-ben Johnny számára látszólag ott van Cleo, de az ő találkozásaik ugyanolyan hétköznapiak maradnak, mint az egymástól távol eltöltött idő. Apró változások akadnak, de katartikus érzelmek aligha. A Lost in Translation-ben címe ellenére is találunk jelentést. Adott egy férjezett, fiatal, mégis magányos nő és egy nős, korosódó, ám társtalan férfi. Kettejük életében a közösen eltöltött órák hoznak változást, nem maradandót ugyan, nem is különösebben emlékezetest, de fontossá válnak egymás számára anélkül, hogy bármilyen álarc mögé rejtőznének. A Somewhere világa, ha lehet, még ennél is lemondóbb. A Lost in Translation-ben a hétköznapi világ monotóniájában veszik el a jelentés, ami a Somewhere-ben gyakorlatilag meg sem születik. Persze értjük, hogy a pénz és a csillogás nem minden, de a kamera állhatatos közvetlensége itt egysíkúvá teszi az amúgy is jól ismert történetet. Ugyan akad egy-két jól sikerült kompozíció, de mindez kevés, hogy a nagyközönség számára is szórakoztató film szülessen.

A Tarr Bélán szocializálódott europír közönség esetleg talál némi értéket az elnyújtott idő szépségében, de Tarr nem kevesebbet, mint a világegyetem értelmét igyekezett a hétköznapiság leplébe burkolni. Sofia hősei ezzel szemben világi figurák. Jellemtelen, átlagos emberek egy realisztikusra komponált nem mindennapi környezetben. Nincs átélhető tragédia, emlékezetes jelenet, vagy legalább egy jól eltalált mondat. Sofia biztos kézzel rendez, de nincs igazán drámai történet sem, így a film legalább olyan monotonná válik, mint Johnny élete. Nincs mit tenni, ugyanúgy kell hát elválnunk Coppola legújabb filmjétől, mint ahogyan hősünk válik el kopott Ferrarijától: hátra se tekintünk.

(Somewhere [magyar cím: Made in Hollywood]

amerikai filmdráma,

r.: Sofia Coppola

97 perc, 2010.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s