Elemi az egész, mint a szorzótábla. Kétszer kettő, az négy.
Midőn ezt írom, épp Jacques Brel dala szól. Számszerűen, huszonháromszor hajtogatja azt: Ne hagyj el! Akikkel ezt a szerzeményt eddig meghallgattattam, azok mindannyian bedőltek, hisznek neki, és nem hagynák el semmiért. Akkor most, hogy is van ez? Jacques Brelnek miért szabad?
Szóval, hogy bármit pontosan hányszor is mondhatok el? És hogy mennyi a túl sok? Erről akarok beszélni, egyrészt köszönetképpen, másrészt valami önterápiás szándékkal, megint.
Kezdem mindjárt a sűrűjében. Hogy hányszor mondhatom ki erre a helyre: édes hazám? Mondjuk én, akinek e két szó mögött – egyfelől – nincs, mert nem lehet (régről gyűrűző) személyes sérelme, szégyellnivalója, nosztalgiája? Másfelől meg, mostanra talán mégis lehet. Tehát, hányszor írhatom még oda a nevemet rövidebb és hosszabb listák aljára szolidaritásból, lelkiismeretből vagy felháborodásból? Hányszor tévedhetek farkast kiabálva (nekem meddig hiszik el), hányszor festhetek ördögöt vagy bizonyos bármi mást a falra? Hogy aláírhatok-e, kiálthatok-e, festhetek-e egyáltalán, arról korábban kellett volna, hogy kérdezzek. Immár a hányszor az, ami aggaszt – egy erre adott válasszal még megmenthető lennék.
De arra is gondolok most, hogy a túl sok jó mennyire rákfenéje a szeretetnek, a szerelemnek. Végtére is, leggyakrabban ilyesmire gondolok, mert talán ezen érdemes egyedül gondolkodni. És mert a túl sok rosszat, te szent ég, mennyivel tovább vagyunk képesek elviselni. A hibákat legalább bocsátani meg lehet.
Hogy régebben jófiú voltam, viszonylagos makulátlansággal. Akit fontosnak éreztem, azt nem hagytam kétségek között. Nem volt bennem semmi mértéktartás. Gondolom, abban bíztam, hogy ezáltal koldulhatok, zsarolhatok, kiérdemelhetek kis viszont-megbecsülést, fikarcnyi viszont-hálát, némi látszat-kötődést, mint ha jó volna. Olyan mondatokon szoktam a beszédhez, amiket lánykéréseken mondani kell. Mintha másnapra úgyis mind meghalnánk és végre nem kéne szeretni tovább. Persze a rajongottjaim hamar, joggal és hibáztathatatlanul rájöttek: az ilyet csak kihasználni lehet, szabadon cserbenhagyni, kötelezően becsapni, és mégsem változik meg benne semmi: ébredéstől elalvásig és tovább – többször felriadva, olyankor ellenállva annak, hogy megébressze a mellette álmodót – cselekedné és mondaná-mondaná-tátogná a szeretetet. Ha valaki ezt a technikát az anyatejjel szívja magába és sajátítja el, úgymond családilag, akkor nincs is ezen sok csodálkozni való.
Amikor a mondás már túl sok, az lesz a duma. Duma, ami persze maradhat igaz (szóval, hogy: hihetik el), de egyben maga a dagályos, hatástalan és fárasztó beismerés is, ami megöli a játékot, megöli a kerülgetést. Duma az, ami a súlyát, az erejét vesztette el. Az ilyen gyengeséget pedig nem lehet viszonozni.
Valójában, legtöbbször ma is így, túl viszonyulnék. Csak közben rideggé edzettem magam, jókor-hallgataggá. Férfivá csontosodtam. Utóbbi, apa híján, nem elhanyagolható mértékben élőbeszédek, közönséges romantikusok, és persze – amint mondják, visszhangozzák körülöttem egyre többen – bölcsnek hitt, öreg férfiak iránymutatását követve mehetett végbe.
Én így (és innen) értettem meg és lám, próbálom eltanulni, hogy jól embernek lenni, annyi, mint eleget mondani.
(Elhangzott 2011. október 28-án, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Kemény István 50. születésnapja alkalmából.)
Apokrif Online 
1 Comment