Szezon

– a debreceni Magyar Fürdőélet tárlatról –

Üdítő gyanánt a rekkenő idején is
a nyolcadikon lakó Fráter Zolinak

A KOGART Galéria után – némi változtatás és gyarapítás után – Debrecenben bemutatott tárlat nyári hónapokra történő időzítése okos döntés volt, a címválasztás és a reklámkörítés már korántsem. A MODEM leveléből értesültem a Magyar Fürdőélet vernisszázsáról és úgy könyveltem el magamban akkor futólag a hírt, hogy bizonyosan egy „hajdúszoboszlói Pávai Vajna Baráti Kör” kaliberű társaság századfordulós fürdőhelyek képeslapjaiból válogatott kiállításáról van szó, amelyet az átalakítás miatt zárva tartó megyei múzeum kérésére fogadott be a modern művészeti központ. (Még azon is morfondíroztam, hogy a téma monográfusát, Kósa László professzor urat vajon felkérik-e a megnyitóbeszédre.) Csupán akkor vált számomra világossá, hogy az 1890-es években elkattintott herkulesfürdői és szovátai szépia fotográfiák helyett valójában kortárs festők műveiről van szó, mikor a Múzeumok Éjszakáján első ízben megmerítkezhettem az anyagban. Az alkalom, melyhez passzolt az általában oldott hangvételű képsorozat, nem is lehetett volna autentikusabb. Kergetőző alsósok, a beszűrődő koncerttel vetekedve zsinatoló és hömpölygő tömeg; ahhoz, hogy közelebb férkőzhessünk az egyes képekhez, ugyanúgy sorba kell állni, mint délután a nagyerdei termál dögönyözőihez…

A rákövetkező csütörtökön sem éreztem, hogy sterillé szürkült volna a kiállítótér, pedig a kortárs tárlatok esetében megszokott módon, magányosságommal párban terpeszkedhettem el benne. Ebben a tárlat tengelyében vetített rövidfilm, Baktay Anna-Réka Magyar hulláma (ld. lejjebb)  is fontos szerepet játszott, kiváltképp az alatta duruzsoló Harangozó Teri-sláger. A harangozásra, vízcsobogásra és gyerekzsivajra rákevert kora kádár-kori örökzöld ugyanarról a szocretróról mantrázott mosolyra késztetően, amely a falakról is visszaköszönt. A hangulatteremtésben és a művek összekapcsolásában az 1999-ben Fürdő címmel megjelent idézetkötetből vett és a fehér falakra pingált citátumok is segítségünkre voltak. Az egyes elkereszteletlen szegletek fölött felkéklő, magyar klasszikusoktól és klasszikus-várományosoktól jó érzékkel kicseresznyézett mottók mintha az egész teret ellepő páragőzként lebegnének az olajtestet nyerő vizek felett.

A debreceni múzeum földszintjére költöztetett vízparti életérzéshez sajnos a festményegyüttes összességének kvalitása is hozzájárul – helyenként a gyomor tájékán is érezhető – szeszélyes hullámzásával. Persze, különösen, ha a mai Magyarország strandjairól és gyógyfürdőiről van szó, a medencék mikrokozmoszának nemcsak a tisztaságszimbolika, az életkedv és az erotika, hanem a boldog önfeledtségében (fél)meztelenül feltárulkozó köztes-európai profanitás is óhatatlan része. Ez utóbbi sokkal közelebb áll Török Ferenc Szezon című filmjének kijózanító Balaton-parti korképéhez, mint például a kiállításon szereplő Szemadám György kollázs-jelképekkel telített évszázados jeleneteihez. Nem véletlen, hogy éppen a legkétesebb mondanivalójú képek által benépesített sarok fölött olvashatjuk Tóth Krisztina gyerekkori visszaemlékezését a „szánandó lények magafelett rajzásáról”. Valóban képmutatás lenne rengő pocakok és bóvli kínai fürdőruhák nélkül ábrázolni a mai „magyar fürdőéletet”, azonban az esendőségek szándékos középpontba állítását és – nem egy ízben fotórealista módon való – kendőzetlen előtárását a témakör és a teljes anyag tükrében szükségtelennek érzem. Nem utolsó sorban néhány ezek közül a „negatív olvasattal szolgáló” képek közül bosszantóan semmitmondó vagy olyan ócska, hogy már bántja a szemet, mintha csak a megrendelésnek eleget tenni akarás hipószaggal keveredő verítéke párologna róluk.

A festmények ugyanis zömükben felkérésre készültek. Ezzel pedig szerepeltetésük érthetetlensége is összefügg. A Czene Márta, Mátis Rita vagy Hecker Péter által jegyzett képek kiállításának fenti firtatását persze lehet filiszterfanyalgásnak is tartani, az viszont tagadhatatlan, hogy az éppen boncolt tételek nehezen illeszthetők be a Völgyi-Skonda gyűjtőházaspár alapelképzelésébe. Ez a koncepció és (rész)megvalósulás közötti széttartás már a kiállítás bejárása során is gyanús volt. Nem igényel különösebb ecsetelést a látogatót a belépéskor fogadó „nedves kolostorokat” dicsőítő Márai-citátum és a nem messze tőle egy flitterek közül kikandikáló szőrös női hónalj vagy egy medencében ruhástul részegen vonatozó férfi látványának házasítása. Utóbbiaktól még a Márai által magasztosított fürdőrajznál is távolabb esnek a gyűjtői ars poeticának beillő katalógus-előszóban foglaltak. Itt olvashatjuk Skonda Máriától többek között, hogy „honfoglaló őseink egy istenáldotta földre érkeztek”, hiszen „a Kárpát-medence a világon az ötödik leggazdagabb termálvízkészlettel rendelkező terület”, majd néhány lapozás után egy sör mellett terpeszkedve Ferencet, Kádár János tetovált sofőrjét vagy a termálgőzben görcsbe rándult arcú gnómokat láthatunk. Bár plasztikus mondanivalójuk okán Breznay Pál és Pap Gitta festményei sokkal inkább idevalók, a gyűjtők által megpendített hangnemtől ugyanolyan távol állnak, mint a már szóba került földrerántó vagy tátongóan üres képtársaik, melyek némelyike akár változtatás nélkül közölhető lenne egy színes-szagos wellness-katalógus illusztrációjaként (mint Tamási Claudia vagy Király András munkája).

A falakon sorakozó anyag másik fele a tanúság arra, hogy ezt a témát még a visszásságaival együtt is vászonra lehet vinni sokkal kedvesebben. Többeknek sikerült ez némi humor és ötletesség segítségével. Galambos Tamás oroszos tömegképzésű épületei közé szórta szerethetően groteszk strandolóit, akiket bogarászva hol Batthyány Gyula, hol Kádár Béla alakjai ugranak be. Benkő Viktor és Lóránt János Demeter gyermekrajzszerű figurái a gyöngyöző-hullámzó vízben barátságossá szelídülve azt sejtetik, hogy még a legesetlenebb emberek is megbékélnek önmagukkal, ha a habok közé vethetik a fürdőt vevő Dianára vagy egy szocialista élsportolóra legkevésbé sem emlékeztető testüket. A négy évvel ezelőtti retrospektív Bukta-kiállítás óta talán nem telt el egyetlen nap sem úgy a MODEM-ben, hogy ne lett volna látható legalább egy mű a mezőszemerei festőtől. Bukta Imre ezúttal is hozza azt a színvonalat, amihez hozzászoktatott minket, a válogatás egészéből azonban mégse tűnik ki. A képek címének ismerete nélkül is tudjuk, hogy alkotójuk a sajátját, sajátjait festi, hiszen ugyanolyan szeretettel nyúl aktuális témáihoz: jelen esetben egy idestova negyven éve változatlan külsejű vidéki strandhoz és az egerszalóki fürdőzőkhöz, mint a dél-hevesi kocsmák törzsvendégeinek megörökítéséhez.

Számomra a legtöbb talányt Kósa János kompozíciói rejtik magukban. A szocialista életképbe oltott teljesen idegen, kissé bizarr elemek jelentésének felfejtése ugyanolyan kemény dió, mint a hasonló tematikában, de határozottan brutálisabb regiszterben alkotó epreskerti tanítványa, Kis Róka Csaba festményeinek interpretációja. A Beavatás kisdobos szereplői egy KISZ-tábor szocreál falképéből lépnek elő elevenen, de hieratikus merevségüket megőrizve, hogy aztán szürreális szeánszra sorakozhassanak, miközben egy marcipánfigurák giccsességével vetekedő béka köpi mellettük a vizet. A Pancsi is „valahol a Balaton-parton” játszódik, akárcsak a másik Kósa-kép. Itt egy csatos Bambival együtt kacérságát is megvillantó rajzfilmfigura és egy fiatal férfi lábaiból kinőtt gólyalábpár gondoskodik az egyébként teljesen összekuszált térszerkezetű kép rejtélyességéről. Nem kell sok beleélőképesség ahhoz, hogy már halljuk is, ahogy a férfi által tartott rádióból is egy Harangozó Teri-mix zúg. Lázas, de nem rémekkel terhes álmok ezek a kötelező balatoni nyarak és vörös nyakkendők korából. Több évtizede fonódó, kuszálódó személyes mesék a szocialista Magyarországról, melyekhez hasonlókkal sok hasonló élmény birtokosa adós még.

Kósa János – Pancsi (2009)