Valami Amerika (koncert)

dupla Dudamel a Müpában

Merész programmal érkezett a Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar élén Budapestre Gustavo Dudamel, akit az utóbbi időben egyre hangosabban ünnepel a zenei világ. John Adams Slonimsky’s Earboxa kivételével csupa olyan művel (Bernstein Jeremiás- szimfóniájával, valamint Beethoven VII. és Mahler IX. szimfóniájával) amit a közönség jó része feltehetően több kiváló előadásban hallott már. Általában közönségcsalogató, „biztonsági” műsor ez, néha pedig – és sajnos ez a ritkább – a legnagyobb művészek úttörése, akik úgy tesznek ismét jelentésessé egy közhellyé süllyedt remekművet, ahogy a költő megújít egy halott metaforát. Mondanom sem kell: nem volt ember, aki ne az utóbbiban reménykedett volna.

A harmincéves venezuelai zseni akkora vastaps mellett vonult a Nemzeti Hangversenyterem színpadára, hogy sejthető volt: akármit fogunk hallani ma este, a koncert befejeztével a közönség szét fogja tépni. Rajongani jöttek, nem zeneérteni. Kérdés, hogy mekkora volt ebben karmester és zenekara teljesítménye, és mekkora a hírük. Szeretném persze leszögezni, hogy Dudamel nem kapott még érdemtelen dicséretet. Amit a Simón Bolívar Youth Orchestra élén elért, és bravúros felvételei, különösen ami – ha szabad személyeskednem – Mahlert illeti, megérdemelnek a magyar hallgatóság részéről ennyi kis előleget, de van az emberben némi rosszmájúság, ha tudja, hogy a mi közönségünk mindennek örül, aminek örülni illik.

A nyitány, Adams harsány, szórakoztató, nálunk először játszott műve jó választás volt a fajsúlyosabb darabok előtt, és rögtön megmutatta a zenekar néhány erényét és gyengeségét. Ami valószínűleg mindenkit kellemesen érintett: az előadás ugyanolyan kiegyensúlyozott volt pianissimo, mint fortissimo. Ez persze természetes elvárás lehetne, de nem egy világklasszis együttes (köztük a nemrég nálunk is körülrajongott Mihail Pletnyov Orosz Nemzeti Zenekara) vérpezsdítő, ha tuttira kerül a sor, és vérlázító, ha kamaramuzsikára. Dudameléknél ugyanúgy megvan az egyikhez szükséges erő és a másikhoz elengedhetetlen kifinomultság, így egy pillanatra sem borultak fel a művek hangulati arányai.

Ugyanakkor már itt megmutatkozott, hogy a zenekar nincs azon a technikai szinten, amit ebben a súlycsoportban a közönség minimálisan elvárhat: hiába a vonósok remeklése, ha az egyébként valóban hajmeresztő ritmikai megoldásokat felvonultató darab lüktetésébe bele- belenyilallt a fafúvósok és az ütősök egy-egy zavaró hibája. Nem ők voltak azonban a két koncert igazi gyengepontja, hanem a Jeremiás-szimfóniát szinte Sousa-indulóvá transzformáló rézfúvósok.

Dudamel nem tudta vagy nem akarta visszaszorítani őket; otromba hangjaikat hallgatva vidám bajor rezesbandák emléke sejlett fel bennem, meg örömzenéléseké, amiken az összegyűlt zenekarok rögtönözve, sok hibával, de legalább lelkesen játsszák a Radetzky- marsot. Ezekben a művekben azonban az efféle kurjantgatás inkább a paródia felé mozdítja az előadást, és cseppet sem illik ahhoz a hangulati környezethez, amelyben elhangzik. A legkellemetlenebb gikszer is a rézfúvós-szekcióhoz fűződik: az egyik vadászkürt fújt durva hibát a Bernstein-műben, de ez sajnos cseppet sem vette el a kedvét a továbbiakban.

Arról, hogy a kritika ne lehessen egyoldalú, a koncert második felében gondoskodott a zenekar: a Beethoven-szimfónia igazi telitalálat volt, túlzás nélkül a két koncert fénypontja, ami egyrészt annak köszönhető, hogy Beethoven visszafogottan bánt a rézfúvósokkal, másrészt annak, hogy Dudamel számára – egyszerűen alkatilag – a romantika a legkedvezőbb terep. Szenvedélyessége, ellentétekben való gondolkodása, mindenütt jelen lévő líraisága mind-mind arra predesztinálják őt, hogy romantikusokat vezényeljen – sőt, az igazat megvallva akkor is romantikusokat vezényel, amikor nem.

A VII. szimfóniában sem maradt semmi a klasszicista Beethovenből. Nem a kiteljesítő, hanem a korszakalkotó zeneszerzőt hallottuk, akinek zenéjét Dudamel olyan erővel érzékítette meg, mint kevesen. Óraműpontossága mellett hagyta a darabot élni, kicsit talán rá is játszott hatásmechanizmusaira, itt-ott kiemelte, mélyítette az ellentéteket, egyszóval: megtette azt, amit mindenki várt tőle, megújította a halott metaforát.

Ennek fényében már nem is tűnt olyan átütőnek a másnapi Mahler-szimfónia, ami remek volt ugyan, de részletei talán nem alkottak olyan szerves egységet, líraisága pedig néhol vérszegénységgel párosult.

Dudamel tehát bemutatkozott. Nem a lenyűgöző, nem a bámulatba ejtő, nem a legmagasabb fordulatszámon pörgő Dudamel, de ő volt, kétségtelenül. Megmutatott valamit abból a karmesterből, aki előtt sűrűn hajlong a világ zeneértő közönsége, és kicsit a showmanből is, aki nagyon jól tudja, hogy lehet eladni a zenét. Diadalmenetben érkezett, és részemről biztos vagyok benne, hogy úgy is fog visszatérni.

(Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok – MűPa, február 2., 3.)

Németh Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s