Évjárat (7.) – Nem azé…

2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Vass Norbert írását közöljük.

„Legyen a zene mindenkié” – idézem a Liszt-bicentenárium borús délutánján, a tavalyi Erkel-esztendő mementóját indítandó, Kodály széltében használt protopunk bonmot-ját. Úgyis, mint Közép-Torrent-Európa egységes, fájlmegosztó-párti válaszát a tisztaszoftver-picsipacsira. Lant helyett billentyűzettel írom szubjektív summáját a 2010-es esztendőnek. Szóljon mondjuk arról, hogy miért lant helyett billentyűzettel.

Zene iránti vágyunk alighanem a szívverésileg bennünk dobogó ritmusból adódik. Úgyszintén ősi a bensőnkben kavargó érzések hangszállal vagy hangszerrel kísért manifesztté tételének szándéka. A kántálás, recitálás, jódlizás, mantrázás ugyanúgy rituális alapú, tudatmódosulást eredményező tevékenység, mint az effektpad taposása, a lábdob-bőr berúgása, a kétnyakú gitár kanyonba hajítása. Szó, mi szó, szükségünk van a dallamokra, hisz, ahogy a költő mondja: közel a vég, ha zenébe és a szerelembe vetett hitünk is elhágy. Talán bizony ezért nem múlik el egykönnyen a zenekar-alapítás tinédzserkori vágyálma sem. A zenélés ugyanis kreatív, közösségi létforma, az a zenerajongó pedig kétségkívül aljasmód hazudik, aki a Youtube előtt, a kádban, a metrón pillanatra szemét hunyva még sosem képzelte el magát a Wembleyben, a Royal Albert Hallban, vagy a Glastonbury fesztivál nagyszínpadán. Keresetlenül szádba veszed a pengetőd, lezseren-álzavartan a hajadba túrsz, a mikrofonba valami bizalmas szellemességet súgsz, aztán lefogsz valami olyan akkordot, mire több ezer női fehérnemű repül feléd, te meg egykedvűen odébb lépsz. Mert csakis így éri meg csinálni. Mert a dohszagú underground szart sem ér.

Sztárrá válásom a kaposvári uszoda zuhanyzójában kezdődött. A tréning feszültségét levezetendő, a hátunkra zubogó meleg víz bizsergetésétől inspiráltan azzal töltöttük ott az időnket, mi tízéves sihederek, hogy somogysárdi akcentussal, ám annál sokkalta artikulálatlanabbul nyílt „e”-ket hallattunk, ahogy a torkunkon kifért. Derék vitálkapacitásunknak köszönhetően olykor percekig zengett a fülsiketítő ordítás a kabinos néni legnagyobb örömére. Ha netán egy tisztességben megőszült úr tévedt a zuhanyzó felé, pillanatra elhallgattunk, angyalarccal felé pislogtunk, azt’ vörös fejjel nyomtuk tovább. Ösztönös, zsigeri, megélt zenélés volt. Ebből alakult aztán ki a – mai fejjel történetesen visszalépésnek értékelt – morcos tekintettel, blackmetál-szerű vartyogással megszólaló, alkalmi acapella-hip-hop csapatunk, az Agrár Művek. A Művek kizárólag az öltözőben vállalt fellépéseket, improvizált szövegvilága kizárólag a somogyi disznóvágások tárgyköréből táplálkozott. Ja, és a Művek kizárólag felkérésre énekelt. Ha valaki arra kért, énekeljünk valamit a kolbásztöltés folyamatáról, arcunk először fintorba görbült, majd rekedtes üvöltéssel tisztes megemlékezésbe kezdünk, arra ügyelvén, hogy e szép hagyomány mindenkor pozitív hangsúlyt kapjon a lírában. „A kolbáááásztöltéééés jóóóó!” – valahogy így, persze hát ott és akkor sokkal jobban szólt.

Ahogy lázadóvá cseperedtünk, korábbi, sikeres bandánkat sem feladva, úgy éreztük, itt az idő komolyabb vállalkozásba fogni. Ezt a formációt AnarcHIV Pozitívnak neveztük el. A zenekar tagsága nagyjából állandó volt, hangszeres tudása pedig egyenlő a nullával. Ezt egy előszilveszteri mulatságon volt szerencsénk bebizonyítani, ahol jómagam – a performansz hevében ripityára tört műanyag bébiszintetizátor, egy alkalmazott ritmusszekcióként bevetett és teljesen porózussá tört habcsók és a koncepcióból abszolút kilógó akusztikus gitár kíséretében – egy elemlámpába halandzsáztam az Anarchy in The UK vélt szövegét, meg még vagy két ott megírt számot. Fogalmazzunk úgy, visszafogott sikert arattunk.

Komoly egyetemistaként aztán már nem izgattak ezek a komolytalan kis alkalmi zenekarocskák és jókora muzikális tapasztalattal és lelkes társakkal létre hívtuk a Maszturbáló Kardhalak nevű, szerethetően szürreális revüműsort. Koreográfiával, trendi rövidítéssel (MKH) és testvérzenekarral (Vibrátorangolnák). Az ütős intro-t („Maszturbáló Kardhalak vagyuuunk!”) annyira jól eltaláltuk, hogy abbéli jogos félelmünkben, mely szerint nem tudnánk többé megismételni ezt a tömör, kristálytiszta hangot, nem tettünk kísérletet egyéb lírai bércek megmászására. Arra gondoltunk, hogy a Geszti is tudta, mikor kell kiszállni a Rapülőkből.

Az aktuális zenei trendeket követve beleugrottam még pár sosem megvalósult oldal- projetktbe, mint a Még munkacím sincs nevű majorett-punk kollektíva, ahol a demokrácia játékszabályainak megfelelően estéről estére más lett volna a tamburmajor. Az Amy Winehouse rehabilitációját zászlajára tűző Présházas Amália Baráti Kör, a kifogástalan bőrkabátot, sötét napszemüveget viselő, szögletes mozgású, toporgós Az illetők névre keresztelt indie-csapat, vagy az őszinte munkás-metált gyűrű ipari-pop-artos Stalin Metall Factory. Persze 2010-ben a legnagyobb reményem a Búsképű Lovak volt. Az együttesbe mint dobos kerültem, ám hamar a képzeletbeli kiskongák mögé sasszéztam, ahonnan azért még lett volna lehetőségem egy lendületes, alapos body surfre. A banda alapító tagjait csak keresztnevükön jegyzem ebben az írásban. Szóval Gábor és Zoltán – úgy emlékszem – gitáron működött volna közre, míg az általam nem ismert negyedik Ló, bizonyos Solt az ütősszekciót erősítette volna, amire az jócskán rá is fért. Volna. A zenekar történetesen a mai napig létezik. Erre bizonyíték a saját honlap és az aktív facebook-profil tucatnyi rajongóval. Én ugyan – ezt az egyik tag szememre is vetette – nem vagyok köztük, de hát kellenek-e az efféle manírok? Most az együttes honlapjáról másolom ide zenekarunk műfaji meghatározását, ami annyira eredeti, hogy még kopipészelni se lehet, sőt, ha így rámész, akkor elkékül az egész… Tehát: „Egyértelműen alternatív buzimetál elektronikus akusztik bölcsészdzsesszt játszunk…” – tudom meg. De hát az egész írásnak az lett volna a lényege, hogy most sebtiben látogassátok meg Zoltán Kodály IMDb-site-ját, tegyetek a műfaji határokra és alapítsatok zenekart. Minden évben többet is. A zene ugyanis nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a zene mindenkié!

Vass Norbert

(kapcsolódó szövegek:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés)

7 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s