Évjárat (6.) – magamidézés

2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.

“el”
(Shakespeare: Hamlet)

(hivatalos tiltakozás)

2010-ről, mint minden valamirevaló elhunytról, csak jót vagy semmit. Következzen tehát a jó és a semmi, ami nagyjából le is fed minden rosszat.

Ami a magánt illeti, bár tavaly relatíve kevésszer gondoltam arra, hogy akkor ennyi, menjünk hosszabb szabadságra az élettől, vagy legalábbis szüneteltessük kicsit a kapcsolatot, azért igencsak élenjár a legrosszabb év versenyében. Sorban dőltek le bizonyos nagy illúziók, hogy csak úgy porzott utánuk a lélek. Vannak előnyök is persze, például, hogy egy szerelmesversciklus lezárult (hovatovább mindennek csak poétikai előnye lesz). Kukorellyvel szólva na hát ilyen állítólag az élet. Velem szólva (és fekete pont az önidézetért): helyetted meg új nőket találni / feketét szőkét barnát / velük cigizni és unottan dugni / különböző mondjuk balatoni teraszokon. Tervnek nem is rossz.

Tíz nekem a fenyegetés éve volt. Kishíján bíróságra idéztek egy versért (emelem kalapom minden költőtárs előtt, aki már járt így – ez azért mégiscsak az örökké vágyott érdemi reflexiók egyike) és megkaptam a magamét egy felerészt dicsérő, felerészt elmarasztaló recenzióért (a szívbe mártott véres toll költői képét azért elteszem későbbi felhasználásra). Ja és ez már részben évelej is, de a Kulteren meg egyszer csak, mit tesz isten, hát jön szembe velem A Nép. Márhogy az Olvasó Nép, akik szerint inkább a lipóton lenne a helyem, mintsem hogy szabadon garázdálkodva “gúnyoljam és meggyalázzam” a nyelvet. Még egy kommentvers is íródott hozzám, hadd idézzem: “Lelkem nem enged, / Nem követhetem, / Ha zászlót bont a förtelem. / Míg tűzhelyet őriznek a házak, / Nem csókolhatok / Bélsárral kent szájat!”. Nekem amúgy tetszett, bár a bélsárral kent számra feltételesen kapható csók azért inkább fenyegetésszámba megy. Mondom, hogy a direkt fenyegetések éve. Meg úgy általában is a fenyegetésé, mondjuk, hogy elveszítem a fontosakat (és ha lenne hova, kinek, vagy akár csak ilyen kontextus, már vetném is a keresztet, amiért végül csak az veszett, aki jobb is, hogy), legyen szó emberről vagy más értékről. Most persze blődül jön ide, hogy feloszlott a kispál és véget ért a Lost* is, de hát azok is milyen dolgok már (*találó analógia egyben a valahai magyar sajtószabadrágra is, nyugodjék/hagyják újra békében). Mondjuk mit vár az ember egy olyan évtől, ami azzal a telefonhírrel indul, hogy meghalt a kiadója. És itt nem a kiadón a hangsúly, hanem a személyen. Visszagondolva persze keservicces, hogy a születésnapom után egy héttel leveletváltottam L. Simon Lászlóval (!!! – háromszoros hoppá) egy olyan kötet ügyében, aminek bizonyos versei (nem biztos, de lehet), hogy idén már nem lehetnének sajtókompatibilisek.

Vész a haza bazmeg, gondolom éppen, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy a haza és a bazmeg szavak egymás utáni szerepeltetése nem kerül-e súlyos pénzekbe a wordpressnek, vagy a Tarcsaynak, mint a papíron felelős kiadónknak. Mondjuk, ha igen, vendége vagyok egy büntetésre/perköltségre, legközelebb meg majd fizetek én. Értekezlet a sitten és ilyenek. Na hagyjuk.

Voltak azért jók is. Hogy megjelent a kötet például, kicsi, sárga (mármint szimbolikusan sárga), de az enyém. Ilyen se lesz több egy darabig. Már ha a pesszimizmusból indulunk ki, mert alapanyag persze akad, majdnem kész a második verses és teljesen elkészült a novellás (Sziránó színfónia). A következő napokban repül majd elektronikus szárnyain szíves elbírálás végett, ami, ha egyáltalán pozitívan alakul, akkor is attól tartok, inkább csak jelképes lehet – pénz, támogatás, ALAPÍTVÁNY nem lévén – , mégis, ha a bizonyos kiadó elfogadná, legalább a hiúságomnak jól esne. Az is valami azért.

Lett egy új nagyon fontos barátság és lemorzsolódott pár korábbi (nyilván, ezek szerint) kevésbé olyan.

Most, hogy ennyi minden született (talán végleg is) a fióknak, jó lenne kicsit nem írni. Persze ezért nem én felelek (naná, majd az új törvényi keretek – potenciális kabarépoén, csillag alatt megjegyzem, hogy kabarét például szívesen írnék, ha tudnék). Szóval nem én, hanem ugyanaz, akinek a Hajnali Részeg is vendége volt, bár én azt inkább ihletnek vagy szellemnek [“Szellem jő” … “Szellem el” (Shakespeare)] ismerem el, de a lényeg, hogy nem én kontrollálom. Mindenesetre, ha újévi, nem is fogadalom, inkább kérés lehet most hozzá: hogy egy ideig most ne tudjak írni. Már annyi van, mondta a nagymamám egyszer a gombfocikról, és mondom most én a sorokról, aztán meg csak a baj van velük.

Jó lenne ezzel a lappal is valami jót, kezdetnek például az is megtenné, ha megmaradna. Aztán meg, bár ez már nem is 11, inkább 12-13 felé, országossá tenni.

Én most már pár éve szilveszterkor mindig ugyanazt a lemezt hallgatom az utcán, a The Strokestól a Room on fire-t. Nem tudom, miért, de ahogy a kedvenc karácsonyi zeném a Razorlighttól az America (amúgy kb ugyanannyira karácsonyi – tehát semennyire – , mint amennyire buék a Strokes), úgy ez az évváltó zene. Majd jútyúbolom. Igaz, az idei év utolsó lejátszott albuma Bon Ivertől a For Emma, forever ago volt, valahai szerelmi szenvedős zeném, korábbi lerészegedések és egyéb hasonlók szívtépő háttérzenéje. Majd azt is tyúb.

Na, hát mondtam-e egyáltalán bármit. Azon túl, hogy (micsoda meglepetés) volt jó is meg sok (sok sok sok) szar 2010-ben és mégkevesebb előbbi, mégtöbb utóbbi várható 11-ben. Nem hiszem. De hát mit is lehetne ilyenkor. Ebből meg majd még húzok, például a rossz részeket (főleg a magamidézést). Csak ha meg minden rosszat kiszedek, az üres oldallal az lesz a baj, hogy arról meg azt hiszik, tiltakozás. Ami persze nem is baj, csak a magam részéről akkor most inkább az egész év (múlt és jövendő) ellen.

Bár igaz, hogy az üreslapos tiltakozásnál én ismer(ni vél)ek egy sokkal jobbat: a telit. Mert mint az évről, mint magamról és mint e másfél oldalas tiltakozásomról is mondhatom: az üres az csak üres.

Nyerges Gábor Ádám
2011. jan. 2. Bp., kanapé, pizsama, 14:36

PS: ja meg gitározgatni is jó lenne majd egy kicsit megint

(kapcsolódó szövegek:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) - Code is poetry

Évjárat (3.) - Január kilencedike

Évjárat (4.) - A meglepetések éve

Évjárat (5.) - Fogadjunk?)

8 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s