Keresztény kölkök, fideszes haikusok és a sosem prűd nyelv – avagy a közös pont szellemisége

Toperczer Anita beszélgetése Nyerges Gábor Ádámmal az Apokrifról

(Toperczer Anita az ELTE BTK Kommunikáció- és Médiatudomány Mesterképzési Szakának hallgatója, aki egy, az Apokrif folyóirat alkotói köréről írt tanulmányához készített interjút Nyerges Gábor Ádámmal a lapról, az irodalmi életről és a kortárs irodalom néhány fontos kérdéséről. A beszélgetés teljes szövegét alább közöljük, a szerző hozzájárulásával.)

Végeztem egy kis kutatást, és megtaláltam a két hónappal ezelőtt, a Literán Veled készült interjút, azt vesézzük ki kicsit: azt válaszoltad az első kérdésre, hogy az apokrif, mint “nem kanonizált szöveg” az a jelentés, ami leginkább illik a lapra. Ez alapján hogy viszonyul “kollektíven” a lap az irodalmi kánonhoz?
“Kollektíven” azt hiszem sehogy, legalábbis abban az értelemben véve, hogy nincsen közös álláspontunk, illetve nincs egy olyan elvi megfontolás, valamiféle egyértelmű irodalmi elkötelezettség, amit mindannyian, közösen vallanánk. Persze nem meglepő, hogy egy nemzedéki folyóirat nem egy alkotója-szerkesztője hasonlóan gondolkodik. Valami ilyen egyetértés van talán sokunk közt (tudnék azért ellenpéldával is szolgálni a szerzőtáborunkból) amennyiben például – mint minden valamirevaló pályakezdő – bizonyos mértékig és szempontból elégedetlenek vagyunk a jelenlegi kánonnal. Ez a hozzáállás, bár nem klasszikus előfeltétele a jó irodalom alkotásának, ahhoz mindenképp szükséges, hogy izgalmas, érdekes, releváns művek jöhessenek létre (persze ez önmagában nem is elég).
Amit sokan talán a leginkább kifogásolunk az utóbbi két-három évtized irodalmában, az pont ennek az attitűdnek, a változtatás, az újítás igényének a hiánya lehet. Mintha kicsit lelassult, lelankadt volna az irodalom: bár az irodalmi fejlődésben nem, a változásban hiszek, ehhez képest a kortárs magyar irodalmi termés egy jelentős része mintha lemaradt volna valaminél, amit már pontosan ugyanúgy  megírtak korábban is, csak éppen valamivel jobban.

Én úgy érzem, hogy mindezek mellett azért az Apokrif egyértelműen az elitkultúrát képviseli. Ezzel egyetértesz?
Azt hiszem, igen. Persze az elitkultúra (vagy arisztokratikus regiszter, nevezzük bármiképp) is éppen változóban, átalakulóban van. Amennyiben elit alatt egyetemesnek vélt kulturális értékek őrzését és előállítását értjük, mindenképp; azonban sokan az avíttas, kissé ma már modorosnak ható sznobizmust értik elitkultúra alatt, ez utóbbitól azt hiszem, és remélem, ez a lapszámokból is kitetszik, igen messze sikerült kerülnünk.
Szintén még a literás interjúban említed, hogy távol áll tőletek a vallás és a politika is. Nem lett divat manapság ezeket a területeket visszautasítani az írói-költői körökben?
Nagyon is, és ez (bár ismételten csak a magam nevében beszélhetek) nem is feltétlenül jó. A kérdés persze bonyolult, ahogy pont az Általad is említett Literán pár hónapja kavarodott elég nagy vita is szemlélteti, ami ugyebár az irodalmárok közéleti szerepvállalásának kérdéséről szólt. Bár ott is elhangzott sok fontos és értelmes dolog, a végén mintha mégsem jutottak volna semmire a hozzászólók. Én úgy gondolom, ha valakinek egyrészt megvan a személyes érdekeitől lehetőleg független, elvi, akár politikai, akár vallási álláspontja, és azt képes művészi formában, a műveiben nem tehertételként, hanem ugyanolyan releváns témaként megjeleníteni, mint teszem azt a vasalást  vagy a dugást, nincs ezzel semmi baj, miért is ne lehetne ezekről a témákról írni. E szövegek kapcsán azonban nem árt mind a szerzőnek, mind az olvasónak emlékeztetnie magát, hogy most költői (tehát nem igazságköteles, tanúvallomás értékű) szövegeket ír, illetve olvas. Hiába szép és nemes (vagy épp fordítva) egy gondolat, ha versbe írva a mű végül pocsék lesz. Pusztán a morális, elvi olvasat nem menthet meg egy szöveget. Ami a szerkesztői oldalt illeti, mi ebben a kérdésben is igyekszünk nyitottak lenni, amennyiben nem tekintjük a vallási vagy politikai hovatartozást, vagy akár egyáltalán csak annak meglétét, netán éppen meg-nem-létét közösségszervező erőnek. Magyarán szólva mi nem “a keresztény kölkök”, a “szadeszes szerzők”, “fideszes haikusok” vagy az “ateista írókör” (stb. ) vagyunk, hanem akár ezek mind, akár egyik se. Ameddig a szerzőink jó szövegeket küldenek, és azok a szövegek nem lépnek túl egy bizonyos nagyon tág erkölcsi határt (értsd: nem kampányolnak valamilyen szélsőség mellett, nem uszítanak, stb.), közöljük őket, bármilyen beállítottságúak legyenek is a privát életben. Mondjuk, azt el kell, hogy ismerjem, hogyha van egy jó apolitikus és egy jó, de politikai versünk egy szerzőtől, inkább azért az előbbit választjuk.
Nem volt ebből sértődés?
Nem nagyon volt rá precedens. De, ha mégis lenne ilyen, állnánk elébe: minden szerkesztőségnek megvannak a maga elvei és “játékszabályai”. Mi itt húzunk meg bizonyos határokat, és ezzel, azt kell mondjam, bőven a legnyitottabb, legliberálisabb szerkesztőségek közt lehetünk, legalábbis úgy érzem.
Mi az, ami “összetartja” a nálatok publikálókat, a keménymagot? Azt mondtad – még mindig Litera -, hogy a cél: színvonalas irodalom létrehozása. Elég ez hosszútávon?
Naivitás ezt feltételezni, de szeretem azt hinni, hogy igen. A gyakorlatban már ez a kis maroknyi társaság is egyre széjjelebb megy: nem kell semmi rosszra gondolni, nincs “pártszakadás”, csak ahogy az lenni szokott, sokan sokfelé orientálódunk. Ha csak a tavaly megjelent, mindössze kilenc költőt felvonultató antológiánk szerzőit nézzük: egyikük már gyakorlatilag visszavonult az írástól (!), másikuk már nem nagyon áll szóba velünk, egy harmadik szerző egyben egy másik irodalmi körnek is tagja (amit, mint látható, nem bánunk, sőt!), igaz, az a bizonyos másik, a Körhinta kör ez esetben, sokkal szervezettebb, szűkebb és persze más típusú kör, mint mi. Ez, azt hiszem, a dolgok normális menete, együtt indulunk, aztán mindenki megy, úgymond a maga dolgára. De közben mind, vagy legalábbis a legtöbben apokrifosok is maradunk. Bár más-más folyóiratokban jelenünk meg, máshol jönnek ki a köteteink, máshol (is) olvasunk fel, más körökben is kezdünk mozogni, marad egy közös pont: ez lenne az Apokrif. Ha ez, a közös pont szellemisége megmarad, én már elégedett  leszek, hosszú távon is.
Ha már szóba kerültek a “más irodalmi körök”: milyen a kapcsolatotok a többi társulattal? És hogy álltok az olyan “nagyobbakkal”, mint a JAK vagy a FISZ?
Azt hiszem, a legjobb kifejezés a békés egymás mellett éldegélés. Nekünk elsősorban nyilván az ELTÉn belüli körökkel van kapcsolatunk, a Körhintával, a FÉLlel. Utóbbival (a Fiatal Értékteremtő Lappal) elég jó a viszonyunk, van néhány közös szerzőnk, volt már közös felolvasásunk is. Bármily meglepő is talán, nem konkurálunk ezekkel a körökkel a szó klasszikus értelmében, inkább csak örülünk, ha minél több csoport, folyóirat, társulat van. A sokszínűség jó, és nem szabad elfelejtenünk, hogy nekünk is az az érdekünk, hogy ne mi legyünk “Az Irodalmi Lap”, hanem inkább egy folyóirat, egy kör a sok közül. Ami az ilyen nagyobb gyűjtőszervezeteket illeti, mint az Általad említett JAK, illetve FISZ, személy szerint nem szeretem őket, de nem specifikusan valamelyiket, hanem magát a műfajt, az írók ilyen-olyan-amolyan véd- és dacszövetségbe, érdekvédelmi csoportba szerveződését nem tartom vonzónak. Talán, ha lenne egy olyan írószövetség, amiben politikai, irodalmi és egyéb ellentétek megférnének egymás mellett (Magyarországon ez azonban lehetetlen, ld. az Írószövetség pár évvel ezelőtti, szégyenteljes botrányát és a tagok egy jelentős részének kilépését)… Nem tudom, mi haszna lehet ilyen vagy  olyan címkékkel ellátott gyülekezeteknek. Persze az Apokrif szerzői közt is van – ha nem tévedek – olyan, aki valamelyik szervezet tagja. Igaz mondjuk, és a helyzet groteszk mivoltát is híven szemlélteti, hogy akire éppen gondolok, ha jól tudom, mindhárom fent említett szervezet tagja, egyszerre. Magyarán, ha az elkülönböződés, a csapatokba rendeződés jelentéssel bír, az se jó, mert egyre nagyobb megosztottsághoz vezet, de ha ennyire nem számítanak ezek a különbségek, ha laza cinizmussal vállalhatunk föl egyszerre mindent, az talán még rosszabb. Maga a helyzet ilyen fonák, ha van sapka, ha nem, szar ügy.
De a szerzőknek könnyebb lehet az érdekérvényesítés egy-egy nagyobb társulatban, nem? Ismertebbek, talán “központosítottabbak” is, esetleg egy-egy szponzor is könnyebben megtalálja őket. Az Apokrifnak vannak állandó támogatói?
Ez kétség kívül igaz. A legfőbb támogatónk, bár “szponzornak” talán nem nevezhetnénk, természetesen az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata, az általuk nyújtott, néha elégséges, néha a(z eddig évfolyamok során amúgy nevetségesen alacsony) költségeinknek csak egy részét fedező anyagi támogatásnak köszönhetően beszélgethetünk egyáltalán az Apokrifról. A másik fő támogatónk a nagy nevű és múltú Irodalomtörténeti Társaság, jelenleg ők a kiadónk. Több partnerünk van még, mint a már említett FÉL folyóirat, vagy a Bozzay Csaba és Csemiczky János által, állhatatos, kemény munkával szervezett Fiatal Költők Tere, illetve – és egyáltalán nem utolsó sorban – a Szabad az Á, amely immáron több, mint fél éve ad otthont (méghozzá a korábban velünk kapcsolatban álló helyek többségével szemben igen magas színvonalon, profi szervezéssel) az Apokrif felolvasásainak.
Ha jól emlékszem, havonta vannak ezek a felolvasások. Látható valamiféle tendencia, növekszik a közönség, vagy esetleg csak a visszajelzések száma? Egyáltalán, Ti kikhez szeretnétek szólni?
Akikhez szólhatunk, lehetőségeinkből fakadóan, elsősorban a fiatalok, az egyetemisták. A szándékunk azonban egy ennél jóval szélesebb közönségréteg megérintése. Ha már szóba került korábban az elitkultúra kérdése, mi – vagy legalábbis én – hiszünk abban, hogy a magaskultúra felé is mutatkozhatna olyan általános igény, mint az alacsonyabb, sőt, alantasabb (ld. a kereskedelmi média bizonyos termékei) szegmensek felé. Ehhez persze a kultúra művelőinek is lejjebb kell ereszkedniük kicsit az elefántcsonttoronyból, no nem a színvonal tekintetében (itt van sok esetben a tévedés), csak a népszerűsítés, a csomagolás kérdéseiben. Mi elvben, bár tudom, milyen sablonosan és semmitmondóan is hangozhat ez, mindenkihez szeretnénk szólni, aki kíváncsi ránk. Ami a visszajelzéseket illeti, a szerzőink (és maga a folyóirat is) mostanában lépi át épp azt a küszöböt, hogy már országszerte észreveszik azok a maroknyi körök, amelyek összessége ma jóformán a vezető irodalmi értelmiség. A legnagyobb országos folyóiratok szerkesztői már ismerik a lapot és a szerzőket, egyre többen figyelnek ránk. Ami pedig a közönségtalálkozókat illeti, nem panaszkodhatunk. Van egy harminc-negyven fős törzsközönségünk, akikhez még többnyire csapódnak más érdeklődők is, gyakran ötven-hetven ember is eljön egy-egy rendezvényünkre (persze a közönségünk életkori összetételére jellemző, hogy ez a szám vizsgaidőszakokban a töredékére csökken). De, hogy mennyire nem életkor és – dacára erős budapesti kötődésünknek, mondhatni lokálpatriotizmusunknak – városfüggő a közönséghez fűződő viszonyunk, szeretném felidézni az útóbbi idők egyik legmeghatóbb élményét: kaposvári felolvasásunkat. Egy gáláns és megtisztelő felkérésre olvastunk fel az éppen akkoriban nyílt Takáts Gyula Emlékházban a Költészet Napja alkalmából: teltház volt és meglepően aktív érdeklődés mutatkozott a média részéről. A közönség hálás és érdeklődő volt és (itt talán a lényeg) nagyrészt középkorúakból és idősekből állt. Őket is érdekeltük.
A “csomagolás”-sal beletrafáltál a következő kérdésbe: Facebook. Az ismertség növekedésének szükséges velejárója volt, hogy létrehozzátok az Apokrif oldalát, vagy ez inkább csak egy “plusz”, amivel még inkább interaktívvá tehettétek a lapot?
Azt hiszem, ezt a fajta interaktivitást már a kezdettől fogva természetesnek vettük. Nem sokkal az első szám megjelenése után már elkészült az Apokrif Online kezdetleges verziója és az iwiw-adatlapunk is. Utóbbit azonban a rendszergazdák (dacára több, mint ötszáz ismerősünknek!) figyelmeztetés nélkül törölték, egyik pillanatról a másikra. Megértettük, az iwiw nem erre való, egyszerűen túl egyoldalú, a mi számunkra túl korlátolt az a rendszer. A Facebook ebből a szempontból más, közösségibb, nyíltabb, szabadabb rendszer, ott lehet egy csoportnak is olyan oldala, ahol rendezvényeket szervezhet, linkeket tehet közzé, egyszerűen és gyorsan szólhat a “rajongóihoz”. Ez működik. Meg úgy általában az internet is működik. Sokan félnek tőle, humánértelmiségiek, holott, ha értenék, hogyan is működik (mégpedig úgy, ahogyan azt mi, a felhasználók akarjuk), támaszkodhatnának is rá, ahogyan azt – nagyon helyesen – egyre több színvonalas fórum (Litera, Spanyolnátha, Prae.hu, Irodalmi Jelen stb. ) is teszi. Számukra – legalábbis nekem úgy tűnik – továbbra is az irodalom marad a fő, az internet csak “cifra szolga”. Ebben a szellemiségben érezzük magunkat rokonlelkűnek a fent felsoroltakkal.
Szóval Ti nem féltek a “digitális rendszerváltástól”? Attól, hogy esetleg lesznek olyan idők, mikor már nem lesz szükség a papír alapú sajtóra?
De, érdekes módon attól igen. Mármint szerintem, talán ez esetben fogalmazhatok mindannyiunk nevében is, szerintünk szükség mindig lesz rá, csak ettől még megvan rá az esély, hogy eltűnik. (Ahogy, bár a széleskörű kulturális szükségletek is jelen voltak még pár évtizede, jelenleg, bármily közhelyes is, a kultúra mégis inkább haldoklik.) Ezért fontos, hogy mind a papír- mind a netes alapú sajtó megtalálja a maga helyét és preferenciáit, ahogy, legalábbis szerintem a legtöbb olvasó számára, számomra is, az Index.hu, teszem azt, bár napi olvasmány, mégsem helyettesíti a nyomtatott sajtótermékeket, ahogyan egyiket sem helyettesíti (mégis szükséges és elmaradhatatlan) mondjuk a tévéhíradó. A Litera és a Spanyolnátha is másként (nem jobban, vagy rosszabbul, egyszerűen csak másként) működik, mint mondjuk a Holmi vagy a Jelenkor. Sőt, és ez a legszebb a dologban, tudniillik, hogy még a Litera és a Spanyolnátha is teljesen más.
Az viszont letagadhatatlan, hogy a digitális kultúra beférkőzött az irodalomba, ott vannak például a manapság igen felkapott sms-versek, vagy akár a Te Isapor című műved. Erről a jelenségről mit gondolsz?
Teljesen normálisnak tartom (nem is nagyon mondhatnék mást az Általad is említett laptop-gyászvers szerzőjeként). Azonban, a viccet félretéve is úgy gondolom, hogy mivel a számítógépek és a mobiltelefonok például mára lényeges, fontos és többnyire elengedhetetlen részei lettek az életünknek, a világ legegészségesebb folyamata, ha erre a költészet, az irodalom is elkezd reflektálni. Nem kell persze túlerőltetni ezeket a folyamatokat, nem szerencsés például, ha olyan szavakkal, mint “msn”, vagy “mobilinternet”, stb. próbálunk meg divatosítani egy verset, ha amúgy nem kellene a szövegbe ilyen kifejezés. A nyelv részéről azonban teljesen érthető, hogy folyamatos újulásra törekszik, nyilvánvalóan így tesz a költői nyelv is. Szükséges is, hogy legyen szavunk, és ami talán még fontosabb, legyen beszédszituációnk is egy létező – akár költői, akár elsőre kevésbé költőinek tűnő – jelenség leírására is. A magyar költészetben például elképesztő hosszú ideig nemcsak nem volt illendő szexelni (csak az ún. alantas, vulgáris versikékben), de nem is volt meg ehhez az a nyelvi közeg, amelyben a költők, írók beszélhettek volna róla. Ma ha valaki egy aktus leírásával kezd egy művet, nem lepődünk meg rajta, hogy milyen malac szavakat használ, de ami még fontosabb: nem is állnak úgy a műnek ezek a szavak, mint tehénen a gatya. És ha lehet gyönyörű verset írni, teszem azt a költészetről magáról (és hát lehet!) miért pont a laptopról ne lehetne, amibe (ízlés szerint már keletkezéskor, vagy csak a szerkesztőségekhez való továbbításkor) a legtöbben végül úgyis bepötyögjük világrengető remekműveinket. A nyelv azt hiszem, sosem prűd, vagy túl illedelmes, csak a használói.
Kanyarodjunk még vissza egy kicsit az alapokhoz: Török Sándor Mátyás a PPKE-n, te az ELTÉ-n tanulsz. Ez meg is határozza, hogy kik publikálhatnak nálatok, vagy ebben a kérdésben is olyan szabadszelleműek vagytok, mint másban? Más egyetemekről, főiskolákról is vannak/lehetnek állandó írók?
Bárki, bárhányévesen, bárhonnan (maga az egyetemre járás sem kritérium természetesen). Csak a szöveg színvonala számít.
A Litera-interjújában úgy fogalmaztál, hogy Fráter Zoltán anno “felkarolt” Titeket. Lehet őt valamiféle “mesternek”, vezetőnek nevezni?
Határozottan. Annak tekintjük, bár, és ez is az egyik oka, amiért annyira szeretünk Zolival dolgozni: ő mégsem érezteti ezt. Nem valamiféle bölcs mesterként “vezetget minket az élet rögös útján”, hanem mikor velünk van, egy közölünk, a négyből. Azzal azonban, hogy ilyen fesztelenül, barátilag és nyíltan viselkedik velünk, lehetővé teszi, hogy sokkal többet tanuljunk tőle, mintha mondjuk kioktatna és basáskodna, ahogy nem egy “tanárszerkesztő” teszi, értesüléseim
szerint, más egyetemi lapoknál. Zoli tökéletesen találta el (azonnal, ösztönből is) a barát és munkatárs, a mester/tanár és szerkesztőtárs közötti egyensúlyt.
Végezetül: mi a legfrissebb hír az Apokrif háza tájáról?
A legnagyobb horderejű talán az, hogy most állunk (egy nagyobb változási folyamat nyitányaként) több, kisebb átalakulás előtt: másfélszeresére növeljük a lap terjedelmét, színes külső borítót kap és ezentúl recenziókat is olvashatnak majd nálunk az olvasók. A következő, őszi számunk már így is fog megjelenni.

(2010. május)

*

(Az Apokrif soron következő, őszi számának előzetes tartalomjegyzéke szeptember 10-től olvasható az Apokrif Online-on.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s