Thanatológia (Radnóty Zoltán jegyzete)

a Kispál és a Borz búcsúkoncertje kapcsán

Huszonhárom évvel ezelőtt, 1987 augusztusában bevezetik a személyi jövedelemadót és a forgalmi adót, elkészül a paksi atomerőmű negyedik blokkja és talán még zajlik a Forma 1-es magyar nagydíj, amikor egy pécsi presszóban megalakul a Kispál és a Borz. Néhány hónappal később, október 10-én lépnek fel először a Pécsi Tanárképző Főiskola Szenes klubjában, kilenc számból álló repertoárral, melyet a legenda szerint kétszer kellett végigjátszaniuk.

(forrás: http://www.kispalesaborz.hu)

Néhány nappal ezelőtt, 2010 augusztusában pedig utolsó fellépésükre került sor, amikor a budapesti Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján adtak búcsúkoncertet. Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy voltaképpen mit is jelent, ha egy zenekar elbúcsúzik a közönségétől, mihez lehetne hasonlítható ez a gesztus. Először a halál jutott eszembe (még ha csak szimbolikus is), aztán a szakítás, de bármelyikkel vetjük is össze, mindenképpen valami számunkra fontosnak és meghatározónak a megszűnéséről, az elvesztéséről van szó, ha búcsúkoncertről beszélünk. A pszichológia az elvesztés-élményt követő pszichés folyamatot több szakaszra bontja, mely szakaszok mindig elkülöníthetők, és a trauma csak akkor dolgozható fel sikeresen, ha az összes szakaszt megéljük. Az első szakasz a sokk, ilyenkor a gyászoló nem képes elhinni a történteket, és nem akar szembenézni a ténnyel, és elfogadni, hogy valamit visszahozhatatlanul elveszített. Amikor Lovasi András áprilisban bejelentette, hogy a Kispál és a Borz nem jelentet meg több albumot és egy utolsó koncertet követően sokáig nem lép színpadra, csak ültem és vártam, hogy mikor kezdenek megjelenni a sokk tünetei, mikor esek kétségbe, mikor gondolom majd, hogy ez lehetetlen, de hiába vártam, nem történt semmi, nem éreztem semmit. Ennek oka, hogy létezik egy szakasz, amit megelőző gyászként szoktak emlegetni, mely abban az esetben áll fenn, ha már előre tudjuk, hogy valamit el fogunk veszíteni, így fel tudunk készülni rá, s ez nagyban enyhíti későbbi fájdalmunkat. A Kispál és a Borz a sajtóbejelentést megelőzően már évek óta haldoklott, ezért sem lepett meg különösebben a hír, s talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy már vártam is ezt a pillanatot, s valószínűleg nem csak én. Stúdióalbumot utoljára 2004-ben jelentettek meg, ez volt az Én, szeretlek, téged c. lemez, ezt követte még a 20 éves jubileumi duplalemez két új, majd a szintén jubileumi DVD, három új, letölthető szerzeménnyel. Ebből az öt új dalból azonban nem lehetett bármiféle pozitív folytatásra következtetni, mert úgy tűnt, mintha nem állna mögöttük semmiféle egységes koncepció, mely később újabb dalokkal kiegészülve egységes művészeti produktummá szervezné őket. Ez az egységesnek tűnő szervezőerő, mely legtöbb albumuk hallgatása során érezhető, már évek óta hiányzott a zenekarból. Egy riportban Lovasi is ezt határozza meg a leállás egyik fő okaként (“Lemondtam a zenekari vezetésről, nem volt kvázi szellemi főnök, gurult, amerre gurult. Ugyanazt az energiát tettem bele, mint a többiek, ki is fújt.” – Index).

Azt, hogy ezután mi következik, már mindnyájan tudjuk, így visszatérve a korábbiakhoz, a pszichológia megállapításai szerint most magamba fordulok kissé, előveszem a régi albumokat, klipeket, koncertfelvételeket, és ezek társaságában megpróbálok visszagondolni arra, hogy mi volt az, ami lassan egy hete már nincsen, mi is az, amit elvesztettem, vagy elvesztettünk, ha beszélhetek más nevében is. A többes számot annyiban nem tartom túlzásnak, hogy a Kispál és a Borzról csakis, mint nemzedéki jelenségről lehet beszélni. Lovasi, mintha valamiféle kollektív ajak lett volna, úgy formálta és ejtette ki azokat a szavakat, melyeket sok ezer ember gondolt és énekelt vele egyetemben, ha tehette, hiszen minden koncert valamiféle egyetértésről, kollektív állásfoglalásról szól. A Kispál és a Borz ugyanakkor nem csupán nemzedéki jelenség volt, hanem egyenesen nemzedékformáló is, hiszen tipikusan egy olyan zenekarról van szó, mely a szórakoztatás mellett, még ha csak implicit módon is, de „nevelte” a saját közönségét. Ehhez persze szükség van a közönség fogékonyságára is, amire a rendszerváltás utáni irányvesztett közhangulatban valószínűleg lehetett építeni (lásd a szintén akkoriban alakult, vagy épp újraalakult zenekarok hatalmasra duzzadt, és, ha nem is ellenséges, de egymás között tisztes távolságot fenntartó rajongótáborait: Bonanza Banzai, Edda, PUF, stb). A Kispál és a Borz újszerűsége és sikere talán a bizonyos mértékű gyökértelenségében keresendő, amit nem a korszakból, az akkori szellemi környezetből levezetve, sokkal inkább egy tudatos tagadásként kell felfognunk. Ennek ellenére a zenekar gyökereit keresve mégis össze szokták kapcsolni őket a Spions-szal kezdődő, és a 80-as évek közepéig-végéig tartó magyar underground zene hagyományaival, pedig ha összehasonlítjuk őket a néhány évvel korábban indult, de hasonló utat bejárt Pál Utcai Fiúkkal, akkor azt láthatjuk, hogy míg a PUF korai koncertjein Kontroll Csoport számok hangzanak el és első lemezük szövegvilágában egyértelműen kimutatható az underground zenei kultúrát átható állandó fenyegetettség-érzés és „szellemi hadviselés”, addig a Kispál és a Borzban nyoma sincs annak, hogy bármiféle folytonosság lenne az akkor még nem is oly távoli múlttal. Egyetlen utalást találtam az őket megelőző zenei kultúrára, mely az ahhoz való viszonyukat is tükrözi. Az 1999-es pécsi előszilveszter alkalmával eljátsszák a Balaton Mindig mindent, illetve a Neurotic Sebesség és Esik az eső című számait. Utóbbiban a vendégként jelenlévő Varga Livius követ el sortévesztést, majd Lovasi a maga stílusában kijavítja őt (Lovasi, Lecsó: „te meg csak lopod a napot…” Livius bekiabál: „…de jön egy másik!”, mire Lovasi: „…de mégis kisüt, te hülye!”), melyből az látszik, hogy már nem veszik komolyan az említett hagyományt, mert számukra már aktualitását vesztette, nincsen tétje, se súlya annak, amit a Neurotic, a Balaton és más zenekarok képviseltek. Talán erre, a hagyománytól való tudatos elzárkózásra reflektál a csak az 1996-os Ül lemezen megjelent, de már az első demófelvételen is megtalálható Jelvény nélkül című szám „…én nem írok semmit magamra…” sora, illetve az első lemezen lévő A 60-as évek vége is.

„Jó, hogy vége a 80-as éveknek és nem jön újra el…”

Az iménti gondolat a hagyománytagadásról csak erősíti azt a feltevést, hogy a Kispál és a Borz nemzedékformáló zenekar, hiszen akkor indokolt és szükségszerű a hagyománnyal való dacolás, annak semmibevétele és kiröhögése, ha e gesztus mögött valójában valami új megteremtésének vágya áll, ami voltaképpen sikerült is nekik, már ha ez valóban szándékukban állt valaha is. A nemzedékformáló jelleget bizonyítja talán az a pillanat a 2006-os Sziget Fesztiválon, amikor Lovasi felteszi a kérdést a közönség előtt, hogy miért nem tűnik már el a zenekar, és jönnek a helyére a fiatalok. Ez ugyanis arról árulkodik, hogy Lovasi tisztában van a Kispál és a Borz nemzedéki jelentőségével, de úgy érzi, hogy a továbbiakban a zenekar nem lesz képes betölteni ezt a szerepet, mert valószínűleg nem akar öreg, dagadt köcsögökből álló érinthetetlen, mozdíthatatlan zenekar lenni, mely csak akkor szűnik meg, ha kihalnak a tagjai, mint arra oly sok példát láthattunk már.

Itt az izzasztó gyászmunka utolsó szakaszának, az elfogadásnak vagy beletörődésnek jegyében érdemes visszatérni oda, ahol mondandómat kezdtem, vagyis hogy mit jelent az, ha egy zenekar elbúcsúzik? Mielőtt választ adnék erre a kérdésre, kicsit átfogalmazom a fentiek értelmében: mit jelent az, ha egy nemzedéki jelentőségű, illetve nemzedékformáló hatású zenekar búcsúzik el? Ha szeretek egy zenekart, akkor elsősorban azért szeretem, mert a zene és a szöveg segítségével valami olyan hangulati és jelentésbeli tartalmat hoznak létre, mely hozzám közel áll, ahogy mondani szokás, rólam/nekem szól. Mivel szeretem, ezért fontos nekem, s mint ilyet, az életem és a személyiségem részévé teszem, felidézem magamban, magammal viszem vagy előszedem, amikor éppen szükségem van rá. Véleményem szerint ennek a hangulati és jelentésbeli tartalomnak a jelentős részét Lovasi András hozta létre, pontosabban költői szövegeivel, sajátos énekhangjával, előadói attitűdjével, olykor flegma, ironizáló gesztusaival számomra az ő személyén keresztül szűrődött át, párolódott le mindaz, amit a Kispál és a Borz tagjai együttesen létrehoztak, de talán éppen ez egy frontember szerepe. A nemzedékiség tulajdonképpen ennek az élménynek a kollektivizálódása, amikor sok ember gondolja azt, hogy itt valami olyan dologról van szó, ami már nemcsak rám, hanem a hozzám hasonló emberekre és a korra is igaz, amiről ők is hasonlóképpen vélekednek, így a nemzedéki zenekar valamilyen tudattalan egységet kovácsol különböző, egymást nem is ismerő és sejtő emberek ezrei között, mely egység megszűnik, ha az azt létrehozó zenekar elbúcsúzik. Úgy gondolom, hogy ebben áll ennek a búcsúnak, ennek a halálnak vagy szakításnak a valódi jelentősége, súlya, amibe meghatározó veszteségként ténylegesen bele kell gondolni és törődni, legalábbis azoknak, akiket érint. Persze kár végképp elkeseredni, hiszen akkor szembe mennénk mindazzal, amit a Kispál és a Borz munkássága képviselt, inkább a jövő felé kell tekinteni, mely érdekes dolgokat ígér. Ősszel ugyanis várható a búcsúkoncertről készült DVD és néhány új szerzemény, a Kispál-film, Kispál András Velőrózsák néven alapít új zenei formációt, Lovasi András pedig a Kiscsillag mellett valószínűleg újabb szólólemezt fog kiadni, mert ahogy mondják, nem vész el, csak átalakul, jelen esetben úgy tűnik, ez a Kispál és a Borzra is igaz.

2010. augusztus 13., Budapest

Radnóty Zotlán