Filmkritika: A kék köd

Hogy csodálatos, meg fantasztikus, meg forradalmi, meg korszakalkotó, azt lényegében már akkor tudta mindenki, amikor még el sem készült. És amikor eljött a nagy nap, és a mozik előtt kígyózni kezdtek a sorok, és még a kritikusok is elájultak, a médiát pedig lenyűgözött cikkek tömege árasztotta el, valami megmozdult bennem, talán némi fellengzősséggel azt is mondhatnám, hogy a tapasztalatoktól táplált rossz előérzet.

Számomra nehezen hihető, hogy egy technikai mérföldkő szükségszerűen mestermű is, de legalább műalkotás, és ha mégis így van, akkor nehezen érthető, hogy a temérdek cikk miért nem szól a filmről, és miért csak arról, ahogy a film kinéz.

Az Avatar e sorok írásakor már jó félmilliárd dollárral túlszárnyalta a korábbi bevételi rekorder Titanicot, díjak garmadájánál került szóba, és az iránta való lelkesedés sem a közönség, sem a kritika részéről nem csökkent. Elmondható tehát, hogy filmbarát, filmszerető, filmrajongó ember nehezen térhet ki előle, de közben nem kell elfelejtenie, hogy ez sem csak vizuális varázslat, hanem film, többrétegű irodalom, Gesamtkunstwerk. Hogy ekként működik-e – ez az a kérdés, amit meglepően kevesen tettek fel, mintha a nagy kék köd minden mást eltakart volna.

Megelőzöm a felesleges találgatást – a válasz: nem.

A történet maga nem új, de nem is kell, hogy új legyen: a katona idegen, eleinte ellenségesnek hitt közegben rádöbben saját értékeinek ürességére stb. Hogy nem új, az a legkevesebb – de sablonos, triviális, sőt helyenként ostoba. Az a nem is kevés hátborzongató frázis, amiről már-már azt hihettük: az idő örökre a B-filmekbe száműzte, arra utal, hogy a technikai kivitelezésre fordított többletidőt a forgatókönyv megírására szánt időből vonták el. Nem érdemes szépíteni: ez a szöveg Cameron pályafutásának leggyengébb munkája.

A karakterekben semmi szín nincs, inkább csak típusok, mint egyének; ezerszer megírt és eljátszott szerepek, amelyekről a néző  is pontosan tudja, hogy mit kell nyújtaniuk. A színészek ugyan hozzák a kötelezőt, de játékuknak jóformán nincs is szerepe a nagy csinnadrattában.

Az Avatarban nincsenek meglepetések: a cselekmény minden fordulata előre látható a tizedik percben, az egyes jelenetek pedig egyáltalán nem igyekeznek azt a hatást kelteni, mintha bárki is dolgozott volna azon, hogy kitalálja őket – mind-mind ott van a filmtörténet mélységes bugyraiban, nem egyszer, de százszor és ezerszer, ami pedig Hitchcocknál vagy Kurosawánál még izgalmas újdonság lehetett, ma nem több szánalmas klisénél. A golyók mindenkit lemészárolnak, csak a főhősöket nem; a csodás jellemfejlődésen áteső mellékszereplő teljesen értelmetlen, ám annál fájdalmasabb hősi halált hal; a totális gonosz serege teljes pusztulása után egyedüliként marad életben, és öli meg – no persze csak kis híján – az erős jellemű, feddhetetlen, társai közül fejjel kimagasló, istenekhez hasonló szépségű, ugyanakkor egyszerű és alázatos hőst, aki természetesen olyan kristálytiszta szerelmet érez az erős jellemű, feddhetetlen stb. hősnő iránt, mint a lágyan csordogáló hegyi patak.

De nem csak a fabulában tapasztalni ilyesféle fantáziátlanságot, hanem a bolygó sokszor emlegetett csodás világában is, amit szellemileg sokkal kevésbé tökéletesen sikerült megalkotni, mint vizuálisan. A na’vik, bárminek is hívják őket, voltaképpen nagy kék emberek, emberi szokásokkal, emberi érzelmekkel, emberi társadalommal, emberi gondolkodással, sőt emberi nyelvvel. Az állatok, amelyeket a na’vik megülnek, hatlábúak, csápjaik és kopoltyúik vannak, de (ezt nem nehéz észrevenni) azért csak lovak. A sort folytathatnám, de valószínűleg akkor már igazságtalan lennék, mert a Pandora némely helyszínének és élőlényének megalkotásánál valóban nem vitatható el a teremtő képzelet közreműködése.

Ismert, mert széles körben hangoztatott állítólagos erénye a filmnek társadalmi érzékenysége, aktualizálhatósága. Egyrészt ez önmagában nem erény, másrészt pedig az ennyire átlátszó és nyilvánvaló mondanivaló fölösleges sulykolása inkább árt a filmnek, mint használ, mert minden mozzanatát sekélyes trivialitás fertőzi. Ennek ellenére a nagy igazságokat a szerzők megpróbálták aforizmákba rendezni, kínos pillanatokat okozva ezzel feltehetően mindenkinek, aki még valamennyire kilát a kék köd mögül.

Végezetül azt sem kerülhetem el, hogy szóljak az Avatar akcióiról, arról a néhány nagyjelenetnyi sűrítményről, amely mégiscsak valamennyire fenntartja az izgalmat. Kivitelezésükben ezek is páratlanok, de nehéz eltekinteni afelett, hogy logikai bukkanókra épülnek, melyekre nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy egyes csúcspontokat el lehessen érni, és még inkább: be lehessen mutatni (ilyen a végső csata gyalogos támadása: az égen a teljes légierő irgalmatlan mennyiségű robbanóanyaggal, a földön az áthatolhatatlan erdő, ami – tudjuk – ezer veszéllyel teljes, mégis le kell küldeni minden különösebb látható cél nélkül a gyalogosokat, hogy aztán hatalmas rinocéroszbogarak taposhassák el őket). Ez az akció nem ugyanaz, mint a Terminátor II. akciója: ez az akció bődületes közhelykavalkád, melyben – mint az egész filmben – a legapróbb mozzanat is a látványnak rendelődik alá.

Végezetül – írtam az előbb, mert valahogy meg kellett különböztetnem az Avatart (a rossz filmet) az Avatartól (a technikai csodától). Egész rövid írásom valami csodálkozó méltatlankodás szülötte, és a törekvésé, hogy szembeszálljak néhány igen általános vélekedéssel (és köztük a leginkább megdöbbentővel: hogy az Avatar nagyszerű film), amit képtelen vagyok megérteni. Ezzel szemben nem tudok, de nem is akarok szembeszállni azzal, ami a filmet igazán befuttatta: mindezidáig példátlan technikai tökélyével, ami valóban új dimenziókat nyithat nem csak a filmkészítés, de a moziba járás történetében is. Ha a látványról beszélek, nem tehetem azt más fokon, csak szuperlatívuszban. Ha azt nézem, hogy ezek a lények ott a vásznon valóban élnek, ezek a vizek valóban folynak, ezek a hegyek valóban magasodnak, én sem tekinthetem a filmet másnak, mint csodálatosnak, fantasztikusnak, forradalminak, korszakalkotónak.

De ez egy kissé kevés. A Jurassic Park szörnyei ma már nevetséges animációk, s a múlt egyéb vizuális csodái sem egyebek, mint kuriózumok, történeti érdekességek. Az Avatar ma vitán felül lélegzetelállító világa néhány éven belül megszokottá, majd elavulttá válik, mert ez az a filmben, ami a legkevésbé maradandó. És mi marad akkor? Egy rekord, ami egyszer csak megdől, mert nincsenek örök rekordok.

(Avatar

színes, 3D amerikai film,,

r.: James Cameron,

166 perc, 2009,)