Hölgyeim és Uraim!
Az emelkedettséget most nem mellőzhetem, mert egy figyelmet és irodalomtörténeti helyet követelő veszteséget kell bejelentenem. Bár mindenképp egy beszámított veszteségről van szó. Hölgyeim és Uraim, egy új nemzedék költői léptek színre most megjelent kötetükkel, s jelennek meg szerdáról szerdára a Szabad az Á-ban, hogy bemutassák azt. A 2008 óta az Apokrif folyóiratba rejtett iratok, vagyis az alkalmanként nyilvánosságra kerülő versszemelvények ugyanis végre együtt, csokorba gyűjtve is napvilágra kerültek. A Napkút kiadó által idén decemberben közzé tett Beszámított veszteség című versantológiában, bár a teljesség igénye nélkül, de mindenképp szerkesztői műgonddal összeválogatva, kilenc apokrifes költő legjobb szövegei kaptak helyet. Számolnunk kell tehát az elkerülhetetlen veszteség tényével, hogy ugyanis a kis fekete könyv lapjain kívül eső több kiváló mű, (mintegy apokrifként) az Apokrifben marad. Ezt a mindannyiunkat járma alá hajtó örömöt és hiányt – azaz Beszámított veszteséget – hivatott ellensúlyozni, vagy még jobban fokozni a szerdánként tartott folytatásos könyvbemutató, amely során a kötet mind a kilenc szerzője bemutatkozik a közönségnek.
A kötet avatása november 25-én indult a Mikszáth Kálmán tér 2. alatt található Zappa kávézó pincehelységében. Fráter Zoltán mint a Beszámított veszteség szerkesztője és mint az Apokrif folyóirat spiritus rectora beszélgetett az ifjú költőkkel elmúltról, jövendőről, tervekről és a költőség mibenlétéről. Fehér Renátó, Stolcz Ádám és Török Sándor Mátyás versei és válaszai két körben váltották egymást, miközben meghallgathattuk Nyerges Gábor Ádámnak, az Apokrif főszerkesztőjének kiváló zenei produkcióját is.
A kört a Körhinta Kör tizenkét fiatal költőjének egyike, Fehér Renátó kezdte. Fráter Zoltán spontán kérdésekkel csalta elő nem csak az alkotót, de a magánembert is. Fehér Renátónak költői programja nincs. Sőt, az is kiderült, hogy Fehér Renátó még csak nem is költő. Ő csupán alkot, alkotó. Próbál szavakkal formát adni gondolatainak, élményeinek: kísérletezik, kidolgoz, feldolgoz, átdolgoz. Szabadon hibázik, hatni hagy, vagy épp ellenhat, és folyamatosan keres. Hisz abban, hogy nem feltétlenül a megtalálás a lényeg. Hogy valaha költővé avanzsál-e, mondja, az majd a második kötete után derül ki biztosan. Mindenesetre a Beszámított veszteségből válogatott (Túlfolyó, Melba kocka, Maradéktej, Amit kovbojosnak hívott), és a később született, de felolvasásra került művei (Leggyakrabban tárcsázott szám, Csak szilveszter [Csak szilveszter, Szerpentinút, Adásszünet]) mindannyiunkat meggyőzhettek az elkerülhetetlen és szükségszerű költővé válásról.
Fehér Renátót egy vele teljesen ellentétes hangú, költői programmal és kitűzött célokkal felvértezett, öntudatos lírikus, nevén nevezve Stolcz Ádám követte. Rá jellemző erőteljes eleganciával ragadta magához a szót, és kérdezés nélkül is elmondta: nem tartja jó közvetítőnek a verset, a mai magyar lírát. Amit hiányol, az a hatás, ami, ha van is, illékony természetű. Stolcz Ádám a maradandó hatás érdekében válogat eszközöket. Emelt hangon fenyeget, rúg arcba, ha nem épp leköp („pusztán csak fertőtlenítés végett”). „Leginkább azt szeretem, ha valami erőteljes, erőszakos, figyelemfelhívó” – mondja. A rendkívüli hatáskeltést célba véve egy új műfajt teremtett. Stolcz Ádám eddigi verseit rendezte kompozícióba, zenei effektekkel, aláfestéssel hangsúlyokat teremtve igazi ökölcsapásként vágta az arcunkba legújabb szerzeményét, a Tekkent. Műfaji megjelölése maga a darab címe, ami japánul öklöt jelent. A várt hatás nem maradt el. A közönség egyszerre lúdbőrzött élvezettől, undortól és félelemtől.
Felszabadulást és talán egy kis könnyedséget a következő poéta, Kenny, azaz Török Sándor Mátyás művei hoztak. Bár élete – mint mondotta – egy permanens költői válságnak tekinthető, ő megpróbálja kellő iróniával és humorral kezelni a világ baját. Mégpedig inkább rövid lírai alkotásokkal, hogy ne vésszen el a lényeg, ne kaphasson egérutat egyetlen szónak az értelme sem. Török Sándor Mátyás műveiben minden szó megkapja a neki szánt hangsúlyt, s jelentősségüket nem mossa el a terjedelem. Kenny a Beszámított veszteség hat verse után még felolvasta azt a talán sokunk számára ismerős nyolcat, amit még nem feltétlenül vetne tűzre, azaz vállalhatónak tart. (Elhallgatott, Éjszaka, Felejtés, Banális vers, Lebegés, Szerelem, Kétely, Mielőtt) Elárulta: neki konstans tizennégy verse van. Tizennégy vers, amit vállal, sosem több, sosem kevesebb. Ha valami változik, az a versek összetétele, de száma nem. Jogos volt tehát Fráter Zoltán kérdése: tervezhet-e ily módon kötetet? S bár Kenny tervez, az sem kizárt, hogy a majdani kötet az épp aktuális tizennégy lesz.
Az estet Nyerges Gábor Ádám „egyszálgitár” produkciója zárta. A közönség soraiban eközben összekoccantak a borospoharak, összeakadt egy-egy elégedett szempár, és közösen tudtuk: ugyanarra gondolunk. Olyan tehetségek szereplésének voltunk szem- és fültanúi, akik évekkel később szilárd és megkérdőjelezhetetlen helyet foglalnak majd el a magyar irodalomban. Olyan eseménynek voltunk a részesei, amely Beszámított veszteséggel fog mindannyinkat elkísérni.
Fehér Eszter
Apokrif Online 