A tekintetek a színpadra irányulnak (beszámoló)

Beszámoló az Apokrif prózaestjéről

A lagymatag, novemberhez képest túl meleg hét után üdítően lehangoló időjárást hozott a prózaest napja. Az emlékeim szerint nagyjából félórás késésre gondolva szeltem át a Mikszáth tér pocsolyáit, amikor feltűnt a Zappa kávézó, ami a rendezvénynek otthont adott. A helytől nem vártam sokat, zavart a tudat, hogy az alsó részt a Tilos az á után vicceskedőn és fantáziátlanul Szabad az á névre keresztelték. Azonban miután lementem a lépcsőn, ahol a beszélgetés, pohárcsörgés, mászkálás zaja fokozatosan átszűrődött egyetlen női hanggá, kellemes csalódás ért: a teremben nem nyúzott arcú emberek pilledtek; volt ott némi élet.

Ez szerencsére nem azt jelentette, hogy mindenki mással foglalkozott. A színpad előtt volt egy szőnyeg, és oda tudtak ülni, akik a felolvasók minden egyes szaván csüngeni akartak, azok pedig, akik kényelmesebbek voltak, beszélgetni akartak, vagy csak féltek túl messzire kerülni a színpaddal farkasszemet néző pulttól, leülhettek a hátrébb elhelyezett székekre. Ez kellemesen kötetlen atmoszférát alakított ki.

Némi tanakodás, majd az utóbbi megoldást választva szereztem egy szabad széket, és elkezdtem figyelni a fent említett női hangra. A gazdája Urbán Natália volt, aki állandó vigyorral – önirónia? a szöveg élvezete? – olvasott, lassú, de még nem vontatott stílusban. Konferálásai szerint az elhangzott művek közül több is kreatív írás órára, stílusgyakorlatként született meg. Vitatható, hogy mindegyik megállja-e a helyét az eredeti közegéből kikerülve: az Asszonyi akarat. Mohácsi megélhetési halászlétolvaj című novellát az újságcikk információinak elferdítése teszi érdekessé, ám önálló műként egy furcsa, talán kicsit erőltetett poénnak tűnik, ami semmiképpen sem élvezhető annak a háttér-információnak a tudata nélkül, hogy az újságcikk valódi. Viszont bár Urbán szerintem nem jól válogatott a szövegei közül, azok a legfontosabb feladatot mindenképpen betöltötték: tanúskodtak írói érzékéről, és megjegyeztették a nevét a hallgatókkal.

A harmadikként következő Radnóty Zoltán – az elsőről lemaradtam – sajnos olyan hangsúlytalanul, olyan monotonul olvasott fel, hogy egyszerűen képtelen voltam követni őt, és az első két perc után egészen máshova tévedtek a gondolataim. (A többiekkel folytatott eszmecseréből kiindulva ezzel nem voltam egyedül.)

Németh Tamásnak adta át a helyet, akinek a nadrágjába tűrt ingéből és abból, ahogy megállt a színpadon, áradt valami, ami a hideg fejjel gondolkodók és a pontos emberek sajátja. Korrekt hangon olvasta fel a novelláit, többek közt a Tiszavirág-ot. Az Apokrifban megjelent írásait átlapozva úgy tűnik, az a célja, hogy valószerűtlen emberek történetét írja meg valószerűen (a Tiszavirág szerepeltet egy felnőttet, aki életében egyetlenegyszer szorította össze az öklét mérgében, a Prelúdium egy sétához pedig egy mintafiút, aki minden előzmény nélkül megöli a nevelőszüleit). A műfaj az egyperces, és végül hol az abszurdum felé tolja ki a történetet, hol megtartja a biztos magyarázat igényét. A novellákból nekem valami hiányzott, de a tapsot felidézve ezzel már inkább egyedül lehettem.

Az ezután következő felolvasó maga a műsorvezető volt, így Tarcsay Zoltán felszólította magát, hogy kezdjen bele egy novellába. Választása az Esti szétírja magát-ra esett; a folyóiratból és az Apokrif-estekről már ismert ez a mű, és a szerző érezhető biztonsággal is formálta hangzó szöveggé. Szinte jelképes volt, ahogy az elegáns öltönyt viselő alak leült a székre, kényelmesen hátradőlt, a gondosan kifényesített cipőjét a combjára tette, és látható élvezettel mesélni kezdett. Könnyedség a szigorú öltönyben, játékosság fegyelmezett keretek közt – Tarcsay Kosztolányi ezen oldalát idézi föl. A másik felolvasott mű, A befejezhetetlen, aminél ugyan az Esti Kornél-novellákat valamivel erősebbnek tartom, már csak azért is érdekes, mert egy kicsit még jobban meglazítja az öltönyt. A készülődő regény részletében majdhogynem helyettesíti a cselekményt a narrátor fikció feletti eszmefuttatása, ám ezekbe szüntelenül beleszűrődik – hol finomabban, hol harsányabban – az önirónia (például megtudjuk, hogy a készülődő könyvnek természetesen unatkozó bölcsészek lesznek a főszereplői).

A lelkiismeretesebb érdeklődők elsőként hallották Vass Norbertet, én csak a szünet utáni „második körben”. Az eddigi apokrifos novelláit egymás mellé téve egy ígéretes fejlődési ívet látok kirajzolódni, és ahogy felment a színpadra, nagyon szorítottam – élőben is olyan élvezetesen tudja megeleveníteni a szövegeit, mint papíron? A szemüveges, farmeros, nyurga-közvetlen fiú stabil tornász-terpeszállásba helyezkedett, és belekezdett a Nem vénnek való-ba: „Olyan nekem egy raplemez, mint Proustnak a pilóta keksz”. Meglepett nevetések, a közönség azonnal melléállt, és az utolsó percig ott is maradt. Nemcsak a hozott művek természete, hanem a színesnek ható, az írásai szellemességeit kiemelő olvasási stratégiája is jól illett a helyszín sajátosságaihoz. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem csak a váratlan fordulatok (mint az idézett kezdés) hozták meg a kívánt hatást; ezt jelzi az is, hogy végig szellemes novelláin a szöveg közepe felé már nemigen nevetett a közönség. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lett volna érezhető a figyelme, és hogy ne szórakozott volna az íráson, csak azt, hogy fárad.

A félidőben és a műsor végén az Autumn Square nevű, nemrég alakult együttes játszott el néhány számot. A zene nagyon jól kiegészítette a novellákat, a zömében távolságtartó, humorban feloldott művek után kifejezetten jól estek a dalok, amikbe kétségkívül sok érzelmet ültettek. A végig finom szerzeményeket hallgatva az fogalmazódott meg bennem, hogy a visszafogott lendület szókapcsolattal tudnám őket legjobban leírni. Az utolsóként előadott Running In The Woods elmélkedős, borongós, és – a név kötelez – őszies hangulatú kezdéséből fokozatosan tört elő az energia, hogy a végére panaszos álmodozásba csapjon át.

Ez volt a finálé. A hely lassacskán kiürült, és én is visszamentem az utcára, ahol a szürkés tócsákat kerülgetve még visszapörgettem magamban néhányszor az est pillanatait.

Tamás Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s