Augusztus harmadikán, hét óra előtt egy-két perccel vetődtem be a Treffort-kertbe, kicsit idegesen, mert féltem, hogy lekésem a nyár egyetlen Apokrif estjeként meghirdetett eseményt. A színpadon épp a főszerkesztő ellenőrizte a gitárhangzást, úgyhogy még volt időm venni egy hideg sört, hogy annak a társaságában üljek le egy kerti székbe, ami olyan furcsán nyekkent meg, hogy végig azt vártam, mikor fog összeszakadni.
Az est hamarosan elindult, amikor Tarcsay Zoltán magához vette a mikrofont és köszöntötte a – máskülönben nem túl népes – közönséget. Mivel a Fiatal Költők Tere nyári sorozatának keretében léptek fel, bemutatta két-három mondatban a lapot, elmondta, hogy az ősszel kijövő, meglepetéseket tartogató hatodik szám “másfél szám” lesz, majd elhangzott az első vers. A konferálás hossza épp megfelelő volt, aminek köszönhetően eleve bizalommal hallgattam a felolvasást. Sajnos később az összekötő szövegek rövidebbek és fantáziátlanabbak voltak. Ugyan örülök, hogy ez jut eszembe a legnagyobb negatívumként, de mégis bosszantó két megkapó vers között kedvcsinálóként egyszerűen a címet hallani, vagy azt a minimális és felesleges panelt, hogy “akkor most felolvasom az egyik versem”. A három szerző – a három szerkesztő – közül Nyerges Gábor Ádám konferálásaival voltam leginkább kibékülve, aki láthatóan figyelt arra, hogy egy-egy ajánlással, önironikus megjegyzéssel vagy keletkezési érdekességgel fenntartsa a figyelmet. Igaz, hogy az idő szorította a szerzőket – csak egy óra állt rendelkezésükre –, de a gördülékenység talán megérte volna azt az összesen pár perc időveszteséget, amit az egy-egy mondattal hosszabb konferálások követeltek volna.
Szerencsére a legfontosabb ponttal, a művekkel nem volt gond. Se a hangosítás, se a felolvasók stílusa nem akadályozta meg a szövegek első hallás utáni megértését. Erre a megszokottnál is nagyobb szükség volt, ugyanis meglehetősen sok új mű hangzott el. (Az Apokrifban megjelentek közül csak három versre emlékszem: Török Sándor Mátyástól a Hétközre és a Pocsolyára, illetve Tarcsay Zoltántól a Vége címűre.) Az elhangzó művek listáján ezért elsősorban a frissítési kedvet lehetett érezni, de másrészről a színességre való törekvést is fel lehetett fedezni: a műfajok széles skáláját járták be, hallottunk verset, novellát, egymásról készített paródiát, és egy tanulmányparódiát is. Ezen felül szerencsénk lehetett megzenésített versekhez is. Ezektől előzetesen annyira tartottam, hogy most nem átallok új bekezdést nyitni.
Verseket megzenésíteni kockázatos vállalkozás. Nem elég, hogy jó verseket és jó zenét kell keresni – ami már önmagában is hálátlan feladat –, de arra is oda kell figyelni, hogy mennyire illik egymáshoz a kettő, és hogy elnyomja-e az egyik a másikat. Egy kis hangsúlyeltolódás elég ahhoz, hogy a szó és a zene ne segítse, kiegészítse egymást, hanem akadályozza. Az itt elhangzó három produktumból kettőnek sikerült szimbiózissá válnia, ami egyáltalán nem rossz arány. Az első megzenésítésnél nem illett Török Sándor Mátyás szándékosan monoton, de mégis mindig csodálkozónak ható hangjához Nyerges Gábor Ádám gitárja, bár külön-külön mindkettő élvezhető lett volna. A második és a harmadik vers megzenésítése sokkal jobban sikerült, itt a főszerkesztő olyan dallamokat biztosított, amik képesek voltak nyomatékosítani a költőtárs felolvasását. A második versnek a fenyegető, a harmadiknak pedig a borongós, befordulós oldala vált hangsúlyossá. Szerencsére maradt idő a zene kiteljesedésére, nem némult el közvetlenül a vers utolsó szava után. Az az ötlet is működőképesnek bizonyult, hogy az első zenés kíséret nélkül elhangzó vers az utolsó megzenésített műre utaljon, az egyező sorok felfedezésének öröme segítette a hallgatóságot visszaszokni a hagyományos típusú felolvasáshoz.
A változatosság érzetét erősítette az is, hogy a zenés rész a program felénél volt, és a különféle műfajú művek ezután nem tömbösítve, hanem kevert sorrendben jöttek. A műsor végén például Tarcsay Zoltán nagyon eltalált tanulmányparódiája után következő zárószám, Nyerges Gábor Ádám novellája teljesen más hangulatú (ironikus felhangjai ellenére megrázó hatású) volt, mégsem éreztem úgy, hogy bántóan éles lett volna a váltás. Ez a műsorterv mintha összegezni szeretné, hogy mi minden fér bele ebbe a lapba. Ahogy magam is elgondolkoztam azon, hogy mennyire tágítja a lap a korlátait, kezembe akadt a harmadik szám, aminek az előszavában a szerkesztők arról a “nagyratörő vágyukról” beszélnek, hogy létrehozzák a folyóirat elektronikus változatát, és hogy megismételjék majd az első Apokrif estet. A hálózati kiadást böngészve, vagy az Apokrif estek bármelyikére visszagondolva talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a lap eddig el tudta érni a maga elé tűzött célokat.
Azt hiszem, ezzel rögzítettem is azokat a gondolatokat, amik bennem, mint érdeklődőben fogalmazódtak meg azóta, hogy a Treffort-kert feljebb említett instabil székéből az íróasztal székéig eljutottam. Ismerve az emlékek képlékenységét – ami hatványozottan értendő az efféle, értékítélettel terhelt emlékezésnél – még az is elképzelhető, hogy már holnap másként idéződne fel bennem ez az est. Ezért utolsó betűimmel arra kérem az olvasót, hogy ne higgyen ennek a beszámolónak, inkább nézze meg a következő estet, és döntse el, hasonlít-e az, amit lát, arra, amit az én soraim alapján elképzelt.
Tamás Péter
Apokrif Online 