Nehéz helyzetben van a néző, mikor egy alapvetően színpadképtelen műfaj (műfordítás) képviselői invitálják irodalmi estre, nevezetesen, hogy előre sejtheti, nem itt és most (ott és akkor) tudja majd eldönteni, tetszett-e egyáltalán, ami elhangzott, ez ugyanis jóformán lehetetlen. A nehéz, ám érdekes kihívásra a ma este négy főszereplője (igaz, többnyire inkább önhibáján kívül) nem tudott meggyőző választ adni.
A Fiatal Költők Tere szervezésében megrendezett felolvasások zártkörű programok, eddigi állandó színterük (most derült csak ki igazán, milyen jó választás volt ez) az Art Katakomba volt. A szabadtér azonban más kvalitásokat, merőben más szervezést – és itt jön a képbe a felolvasók felelőssége – más hozzáállást igényel. A négy felolvasó közül (korábbi szereplésein tanúsított csendessége, visszafogottsága miatt meglepő módon) leginkább Török Sándor Mátyás igyekezett a közönségre is figyelni, a bántóan halkra sikeredett színpadi hangosítás ellenére mindvégig hallható, érthető, helyenként élvezhető felolvasást produkálva. (Megjegyzendő azonban, hogy néhány kommentárja idegesítően modoros, magyarázó, amolyan tanári jelleget kölcsönzött szereplésének, például Varró Dániel egyik paródiáját így felkonferálva: “ez pedig egy szelídített változat, kisebbeknek”.) Csemiczky János megnyilvánulásaiban sajnos végig érződött a lámpaláz, zavaróan sok félreolvasása, szövegtévesztése gyakorlatilag értékelhetetlenné tette az elhangzottakat. Dávid Ádám személyében tehetséget sejtető, rokonszenves, ám főképp egy szabadtéri felolvasáshoz képest túlontúl szerény, halkszavú műfordítót ismerhettünk meg – már amennyire a körülmények lehetővé tették bárki megismerését. Magyar Mátéról nyilatkozni ebben a tekintetben már sokkal nehezebb, felolvasási stílusa, túlerőltetett öniróniája (ami bár általában rokonszenves vonás ilyen alkalmakkor) ma este saját maga és sajnálatos módon végig az egész produkció ellen dolgozott. Ez összességében is elmondható, nevezetesen, hogy a művekre esett a legkisebb hangsúly, márpedig, ha nem a mű a lényeg, mi végre felolvasást tartani?
Külön kiemelendő fogyatékossága a produkciónak, hogy a meghívottak a műsor nagyobbik felében klasszikus szerzők által írt fordításokat olvastak fel bár a gesztus egyfelől tiszteletadást is jelent a nagyok munkássága előtt, ez alkalommal sokkal inkább a szerzők önbizalomhiányának, bizonytalanságának kifejeződéseként hatott. Elvégre is Ady, Kálnoky, Orbán Ottó, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többiek fordításait az olvasó az otthon magányában is megismerheti, ha viszont mégis egy felolvasóesten hallja viszont a jól ismert sorokat, nyilvánvalóan funkciót vár hozzájuk kapcsolva, illetve az előadás milyenségében keresi ottlétük okát. A költők azonban többnyire nem felolvasók, saját műveik esetében természetesen nagyon érdekes is lehet a szerző interpretációja, azonban rossz felolvasóktól Kosztolányit hallgatni nem túl nagy élvezet. Minthogy ezen kanonizált művek kerültek előre az est során, a felolvasók már az első percben elvesztették mind a közönség jóindulatát, mind figyelmét, a produkció így leginkább egy unalomba fulladt gimnáziumi órára emlékeztetett, már csak a középiskolai tananyag szerves részét képező művek (például a Vándor éji dala) aránytalanul nagy hangsúllyal aláhúzott szerepeltetése miatt is.
A második fél órára így az amúgy sem túl lelkes közönség már teljesen feladta a próbálkozást, a magánbeszélgetések és helyenként hajmeresztően bunkó (egyenes idézet: “bazmeeeg Tomi leejtette a tányért”) megnyilvánulások többször el is nyomták a felolvasást. Ezen a ponton vissza kell térnünk rá, hiszen itt válik érthetővé, miért is hatott igazán bomlasztóan az összképre Magyar Máté több elejtett megjegyzése is, olyan mondatok után mint: “igazából semmi különös” (ti. a felolvasott fordítás), “saját kísérletemet olvasom föl, amit még tizenöt évesen írtam (…) egyébként nagyon rossz fordítás”, “ezt nem fogom tudni felolvasni időhiány miatt, de talán jobb is így” érthetetlen, mégis milyen reakciót várnak maguk a szerzők (a közönség rosszalló egyetértésén túl), miért ülnek egyáltalán a színpadon?
Látható, hogy mind a szerzőket, mind a szervezőket meglepte a helyszínváltozás, feltehetően ugyanez a produkció a megszokott, családias környezetben, a Katakombában egészen másképp alakul, meg merném kockáztatni, hogy élvezetesen és pozitívan. (Pár pozitívum azért így is akadt, például mikor Török Sándor Mátyás a klasszikusok közé iktatva Tarcsay Zoltán egyik kortárs fordítását is felolvasta, kár, hogy csak az övét, érdekes lett volna egy amolyan miniatűr körkép, ha már; illetve Dávid Ádám rövid, találó Wilfred Owen interpretációit emelhetjük ki.)
Az est záróakkordja azonban sajnos megadta a kegyelemdöfést, Magyar Máté váratlan búcsúsoraiért Török Sándor Mátyás “elnézést kért a közönségtől”, mire Magyar azzal vágott vissza, hogy magához ragadta az elnézéskérés jogát, hogy aztán még három-négy mondatnyi vita alakuljon ki a levonulás közben – de mindvégig a mikrofonba mondva – a szerzők közt, hogy akkor ki is kérjen elnézést. A nézők reakciójából ítélve: mindenki, de még jobb lett volna, ha senki.
*
A sors iróniája, hogy a gyenge kezdés olyan helyzetet szült az elkövetkezendő hetekre nézvést, hogy már a folytatás mikéntje rendkívüli izgalmakat tartogat, jövő héten ugyanis a FKT műsorán korábban nagy sikerrel szereplő Hölgy est újonnan bemutatkozó felolvasói mérettetnek meg a körülményekkel. Bár ideális helyzetnek az bizonyulna, ha maguk a művek generálnának sosem látott izgalmat egy est kapcsán, le kell szögeznünk, legközelebb érdemes lesz ellátogatni a Trefort Kertbe. Kár, hogy ez keveseket kárpótolhat a ma látottakért.
Nyerges Gábor Ádám
Apokrif Online 