Sirokai Mátyás: Pohárutca (könyvkritika)

Vékony, élénksárga kis kötet a József Attila Kör sorozatában, figyelemreméltó kivitel és figyelemreméltó versek, érdekes kötetcímmel. A fiatal szerző első kötetének mindössze két ciklusba rendezett mindössze 36 verséről első sorban talán azt lehet állítani, hogy mindenképp urbánus líra. Már a cím is: Pohárutca egy alapvetően városi atmoszférát, de ezen belül okvetlenül egyfajta törékenységet is sugall. Sirokai igazi posztmodern lírikus, aki a mában él, képeit az őt körülvevő, városias világból és korból meríti.

A két ciklus, a Képkalapács és az Ablakonálló verseinek lírai beszélője folyamatosan szemlélődik, úton van, meditál, képet teremt és ezáltal – fest. Talán nem túlzás ezt az erősen képi, impressziókon alapuló lírát egyfajta költői festészetnek nevezni, amely esztétikumával okvetlenül beleivódik a szenzitív olvasóba. Az esztétikum mellett azonban Sirokai Mátyás első kötete elhanyagolhatatlanul ironikus és önironikus. Az urbánus létezésben járva-kelve fel-felötlik az a gondolat, hogy a lírai beszélő, és talán általában az ember bizony-bizony nem minden esetben érzi jól magát – valami talán még sincs teljesen rendben a korral, amelyben élünk. Ez a líra semmiképp sem nevezhető nyílt képviseleti költészetnek, azonban foszlányokban, áttételesen talán feldereng benne a kor- és társadalomkritika. „Gamelán zene szólt a falakból, minden oldalról egyszerre láttuk, egyik autó a másiknak, egymásba csúszott törés meg továbbhaladás. Beszélünk is utána, milyen szép így, együtt, utastér az utastérben.” – Írja Sirokai kötete nyitóversében, a Fémnövényben. A kötet egy ellentmondásos városi atmoszférából indul, végighaladva a verseken fel-felsejlik az optimizmus, egy-egy édeskés kép, hang, motívum, de a fel-felvillanó idillek és a végig jelenlévő tudatos esztétikum mellett talán állítható, hogy a Pohárutca semmiképpen egy teljes mértékben optimista kötet, hangneme, végkicsengése sokkal inkább ellentmondásos és adott esetben korkritikus és önkritikus, ahogyan az talán a kötet utolsó versének, a Fémnek záróstrófájából kiolvasható: „Surrogó vezetékek hozzák a vihart, a falak ugyanazt a mondatot visszhangozzák. Ha csak szemléltetőeszközök lettünk volna, boldogan vegetálnánk egy foghíjtelken, horpadt fémek között. Ugyanazt a mondatot. Minden valamirevaló létrehozza a saját feleslegét, és kiveti magából.” Hiába tehát a helyenként édeskés-posztmodern képalkotás, akár Judit fel-felsejlő alakja, akár a családi versekben felsejlő gyermekkori emlékek, szülő-figurák, a kötet végkicsengése alapján nem más, mint körkörös utazás. Bejár egy városi környezetet – a kialakuló magánmitológia visszatérő helyszíne Budapest belvárosa, a Blaha Lujza tér környéke –, kirándul az emlékekbe, megidéz irodalmi tradíciókat, de lényegében ugyanoda jut vissza, ahonnét kiindult, talán jelezve, hogy ebből a korból, létezésből bizony nehéz kitörni, ha nem lehetetlen. De van költészet, van esztétikum, tehát mégiscsak van valami, amiért érdemes… Sirokai első kötetének talán legnagyobb erénye, hogy képalkotása, kompozíciója visszafogott, fegyelmezett, eszköztárát a végletekig, de a lehető legnagyobb biztonsággal használja ki. Nem akar többet mondani, mint amennyire képes, nem lép túl a saját korlátain, jelezve egyúttal korunk emberének és az emberi létezésnek a nagyon is kitapintható korlátait. Egy harmincadik életévét be nem töltött fiatal költő első kötetében, amely nyilván több év munkájának a termése, talán nem is kezdheti jobban, másként. Sirokai elindult a posztmodern korban, olyan lírát választva, amilyet ez a kor a költőtől megkövetel, és bár még mindig úton van, egyszerre újszerű és hagyományokat követő költészete talán máris eljutott valahová, ami valljuk be, annyira azért nem csekély eredmény.

Kántás Balázs

József Attila Kör Irodalmi Egyesület-PRAE.hu, 55 old., 2008