Török Sándor Mátyás – Fiatal Költők Tere élménybeszámoló

Hölgyest az Art Katakombában

A Fiatal Költők Tere a múlt heti Horror est után újabb csalogató meglepetéssel rukkolt elő. A 27-i felolvasóesten a hölgyeké volt a főszerep: Evellei Kata, Györe Bori, Kiss Anna, Seregély Eszter és Tillinger Zsófia műveik legjavából hoztak ízelítőt a közönségnek.

A kéthetente rendszeresen megrendezésre kerülő program nemcsak a technika és a dizájn terén fejlődik. A Hölgyesten elhangzott művek általános tetszést arattak a nagyérdemű körében, így az eddigieknél minden szempontból sikeresebb volt a tegnapi est. A házigazda Csemiczky János rövid bevezetőjét követően Evellei Kata olvasott fel a lapunk közönsége számára ismerősek mellett máig „kiadatlan” verseket is. Ezeket Kiss Anna fájó, sodró lendületű, néhol kicsit dagályos, de elvontságukkal lehengerlő novellái és versei követtek. Györe Bori művei Kisséinél realisztikusabb világot emeltek, kifejezetten meggyőzően ragadva meg tárgyukat, magát a nőiséget, minden fájdalmával együtt. Tillinger Zsófia Kassákot és Illyést idéző, kiábrándultságot éreztető szabad verseit bár nem a szerző olvasta fel, mégis atmoszférikus, helyesre törekvő tolmácsolásban hallhattuk őket. A heves-borongós hangulatot Seregély Eszter törte meg. A költő mivoltát tagadó, műveit szójátékoknak (le)minősítő Eszter olyan meggyőzően alakította az izgatott dilettáns-költőnő szerepét, hogy bennem azonnal a tudatos művésznő képe alakult ki róla. Ezek az idegesítő szójátékokkal és közhelyekkel (tudatosan!) fűszerezett, bájos novellák mint a Misi nevű mozdonyról szóló, és a versek is olyan homlokráncoló, arcomat a kezembe rejtő érzéseket keltettek bennem, mint Jim Carrey legvadabb mimikái szoktak. Mégis el kell ismernem, egyszerűségükkel és kedvességükkel többé-kevésbé sikerült ellenpontozniuk a már-már dekadenssé váló hangulatot.
„A kialakult szokást megtartva” a Hölgyestet is rövid szünet választotta ketté; a második blokkban ugyanebben a sorrendben következtek egymás után a szereplők. Ekkor vettem észre magamon, hogy a műveket hallgatva mindig a felolvasó arcát nézem, sőt szinte tanulmányozom, mennyire képes azonosulni a művével. Meggyőződésem, hogy a művészt (művészen most minden olyan embert értek, aki valaha lantot ragadott a kezébe) valamiféle intim, bensőséges viszony fűzi saját alkotásához, amelyet talán az a tapasztalat is alátámaszthat, hogy nehezen képes rá elfogulatlanul tekinteni. És most tényleg csak a kötekedés kedvéért osztanám meg azt a felemás élményemet, amelyet a Tillinger-versek hallgatása közben éreztem. Felolvasójuk bármennyire igyekezett is őket hatásosan előadni, valahogy nem tudtak úgy életre kelni, mint teszem azt, Kiss Anna novellái. A következő alkalommal szívesen meghallgatnám őket „eredetiben” is.