Nyerges Gábor Ádám műve a 3. számban

illusztráció: Karazsia Lilla

Még ittebb

Mindig hat körül jött. Sohasem ugyanabban az időben, mindig pár perccel előtte, vagy utána, hogy ne várhassam. Legalábbis én mindig erre gondoltam, nem akarja, hogy kötődjek hozzá, és ez így helyes, ez a dolgok természetes, logikus és korrekt menete. Borongós júliusi esték voltak ezek, olyanok, amikhez hasonlót az itteni időjárás már évek óta nem produkált és azóta sem volt képes megismételni. Hűvös, félhomályos, párás órákat töltöttem a verandán, rendszerint különböző vaskos könyvek társaságában. Nem követtem semmiféle rendezőelvet, ami napközben a kezembe akadt a polcok előtt sétálgatva, vagy csak megtetszett a borítója miatt, ha elég vastag volt, kiraktam estére az asztalra.

Leggyakrabban észre sem vettem, ha jött. Többször megesett, hogy annyira belemerültem az éppen olvasottakba, hogy csak percek múltán vettem észre, hogy figyelnek, méghozzá nem is akárki, ilyenkor felnéztem, de már mielőtt felfogtam volna, hogy Ő van itt, tudtam, éreztem, hogy ez csak ő lehet. Sosem szólt, ha jött, nem szeretett köszönni. Általában beengedte magát mindenfajta invitálás nélkül (az első alkalomtól fogva nyilvánvaló volt mindkettőnk számára, hogy köztünk semmilyen efféle formaságnak nincs helye), majd letelepedett pontosan velem szemben és figyelt. Nézte, ahogy olvasok, az ujjam hegyével követem a sorokat (máig pontosan úgy, ahogy másodikos elemistaként megszoktam), limonádét töltök (gyakran a pohár mellé is) anélkül, hogy felnéznék és akár csak egy sort is elpazarolnék bármilyen műből, aminek nagy eséllyel a címét is elfelejtem másnapra.

Olyan magától értetődő szabályokat hoztunk (készen kapottak helyett a saját formaságainkat kitalálva), amik aztán annyira mélyen rögzültek, hogy észre sem vettük, milyen furcsa egy páros vagyunk. Például mindig csak én beszéltem. Sótlan és rossz előadó létemre ilyenkor dőlt belőlem a szó, megszűnt minden lámpalázam és a legszemélyesebb dolgaimról is olyan nyíltsággal beszéltem, hol limonádéval, hol borral színültig töltött vizespohárral, vagy egy szál cigivel gesztikulálva, mintha csak a tegnapi meccset mesélném a szomszédnak. Amennyire nem szerettem más körülmények közt beszélni, gyanítom, ő meg pont annyira nem szeretett másokat hallgatni, az én mondandómat mégis látszólag végtelen türelemmel és tapintattal kezelte, legalábbis egészen egy bizonyos pontig. Mindig máskor, általában a monológom egy jellemzően lényegtelen és érdektelen pontján megelégelte a mondandómat, felpattant és cikázni kezdett körülöttem – a legijesztőbb, hogy ezt is, mint mindent, hang nélkül. Hogy miért bolondult meg menetrendszerűen a beszélgetés bizonyos részeinél, nem tudhattam, talán ő sem tudta, mégis elmaradhatatlan volt ez a teátrális jelenet, ami általában azzal zárult, hogy én feléje csaptam (gondosan ügyelve, hogy nehogy valóban eltaláljam), mire ő egyszerre észbekapott és mint aki nem is tudja, hol van, lelassított, körbekémlelt és visszaült. Ez után már nem szokott sokáig maradni, várt öt-tíz percet, majd ahogy jött, észrevétlenül és nesztelenül (általában mondat közben) távozott.

Aznap is ez a forgatókönyv volt terítéken, én olvastam, ő megjelent, nem vettem észre, sőt, még az érintését sem éreztem a vállamon. Bár már megszoktam, hogy kikémlelhetetlenül érkezik és távozik, újra és újra meglepett, hogy milyen türelmesen és unottan képes tanulmányozni, ahogy hosszú perceken át üveges tekintettel bámulok egy teleírt oldalt. Nem emlékszem már pontosan, miről volt szó, mikor az aznapi roham rájött, valami villanykörtéről beszélhettem neki, ami nem akart működni az isten tudja miért, dühöngtem, hogy miért nem lehet itt az istenhátamögött egy szaros villanykörtét szerezni, meg hogy hová lesz így a civilizáció és így tovább, mikor szokás szerint felpattant és elkezdett körülöttem keringeni. Sosem tudtam, hogy érdekelni, idegesíteni, vagy untatni tudom olyannyira, hogy ezt váltsam ki belőle. Kivártam az ilyenkor szokásos két-három percet, majd felé suhintottam. Eltaláltam, óriási pofont mértem rá, holott nem lett volna nehéz melléütni, ahogy korábban is mindig melléütöttem, a bor sem volt olyan nehéz és rá sem haragudtam, isten látja lelkem, nem is lett volna miért, mégis úgy éreztem, hogy viszketek tőle, rosszul vagyok a jelenlététől, sőt, a jelenlétének a puszta gondolatától is, pedig ő volt egész életem során az egyetlen élőlény magamon kívül, akit igazán, szívből megszerettem, mégis, valahol legbelül, tudat alatt el akartam kergetni, elűzni magamtól, sőt, nem is csak magamtól, hanem ki a világból, a valóságból és a képzeletből is, hogy ne vágyjak utána annyira, hogy, ne érezzem ezt a keserves, elemésztő sóvárgást a társasága után, még akkor is, amikor itt van, olyankor is arra vágyva, hogy itt legyen, mármint még ittebb és még és még, telhetetlenül és kielégíthetetlenül.

Az ütés súlyára vészjóslóan megtántorodott, lassított, mint általában, ha felé ütöttem, de most hirtelen és jobban lassított le, egészen közel férkőzött hozzám, a szemem közé nézett, de nem szólt, még mindig nem szólt, hogy az isten baszná meg, gondoltam magamban, ez tényleg elveszett, megtébolyult, menthetetlen, hogy még ilyenkor sincs egy büdös szava sem hozzám, ő meg csak nézett a szemembe hosszú perceken keresztül, mintha most látna először, én meg visszabámultam az ő szokásosnál is zavarosabb tekintetébe, majd lassan, fölényesen elvigyorodtam. Mintha áramütés érte volna, összerezzent, ekkor láttam csak, hogy már egész testében reszket, éktelen indulatok sugároztak minden apró mozdulatából, talán a másodperc ezredrészéig még fontolgatta is, hogy viszonozza valamiképpen a gonoszságomat, de elhessentette a gondolatot, még egyszer hozzám ért (korábban sosem érintett meg az arcomon) és örökre kirepült az életemből. Azóta kerülnek a legyek.

megittebb1

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s