Nagycsütörtök
Kulcsolt kezek, sok fonott kosárka
ölbe ejtve, sorban fekszenek
szól az ének, a dallam, mint egy sárga
zsírtavacska, mi a levesben lebeg
rálöttyen az ingek abroszára
csengőt rázok, csivitel a fém
halogén izzók vad cirógatása:
piknik van az Olajfák-hegyén
Elalvás előtt
Belehasítva a csendbe
utcánkon autók zúgnak át,
mint megcsúszó zsilettpenge
felsértik az éjszakát.
Árnyék suhan a tapétán,
ahogy betör a fényhuzat.
Sajog az éj, újra némán.
A bútorok megborzonganak.
Négy sor anyáról
Csitteg-csattog, szakad a zápor
az utca egy nagy őszi lefolyó
úgy cseppensz rá, majd lassan süllyedsz
mint benzinfolton a szivárványgolyó
A láncdohányos
Lehajol és felszedi a csikket,
mint a hajléktalan, ha aprópénzt talál.
Kié volt, vagy ki lépett rá: mindegy,
rögtön összefut szájában a nyál.
Kihuny, felizzik, kihuny, egyre lüktet,
egész szíve a foga közt dobog.
Megfogadta: nem gyújt már rá többet,
de kinek kevés volt a napi két doboz
az igyekezhet akárhogy, hiába:
ujján nikotintól sárga a köröm,
és sárga a foga, akárhogy sikálja,
meg a foltok is a fehér függönyön.
Rátátog az üres hamutálca,
lehullt parázstól kiégett a szőnyeg,
odébb tolja az asztalt, hogy ne lássa,
lejár futni, folyton kiszellőztet…
én is igyekszem, de nekem se könnyebb,
esélyem, mint a láncdohányosoknak,
kik megfogadják: nem szívnak már többet,
hogy valaha is leszokok majd Rólad.
Apokrif Online 