Viharsarok: Török Sándor Mátyás – Tudatos bűnnel

Tudatos bűnnel

Bűntudatlanul margójára
megjelent az Apokrif 2008/1. számában

Ez lesz a sorsa minden műalkotásnak: ahogy a többi kritikus, én is a ratio bonckését megragadva esem a szövegnek, keresve benne azt a darabot, ami a többi élettelen szöveg fölé emeli, melynek köszönhetően kiérdemli a művészi jelzőt. Hántom, egyre hántom le róla a feleslegesnek gondolt héjat, ami ezt a lényeget rejtheti, mígnem romok maradnak csak a hűvös észjárásom által koholt rendszerbe vakolva. Valami kis résen át szökhetett meg a lényeg – gondolom én – valami apró figyelmetlenség folytán; mikor az ablakon beáradó fény a papírra vetülve szemembe villant, s egy pillanatra félrenéztem, vagy amikor kifogyott a tollam, s újat kerestem a fiókban. De miért kutattam egyáltalán azt a bizonyos lényeget, ha nem azért, mert nem ismerem? Ha megtalálnám, tudnám-e egyáltalán, hogy valóban azt találtam meg, amit kerestem, ha nem ismerem, amit keresek?

Ezért kicsit félve, tettem és önmagam nevetségessége tudatában kellett volna nekiállnom boncolni Kiss Anna Bűntudatlanulját, tartózkodva minden határozott kijelentéstől.

Kitörő örömmel vettem észre a művész segítő kezét, melyet a visszaélés gondolata nélkül, őszintén ragadtam meg, abban a biztos hitben, hogy egyszer még – esetleg éppen ezzel az elemzéssel – meghálálhatom: eltérő betűtípussal szedte ugyanis főhőse gondolatait az elbeszélő kommentárjaitól, jelezve, mennyire ellentmondanak egymásnak. Mintha akaratuk ellenére is vita zajlana kettejük közt.

Egyik példa erre, amit találtam, a szabadságról szóló vélekedéseik: a hősnő a rácsok mögött állítja magáról, hogy a legszabadabb a világon, mert sikerült kilépnie egyre kényelmetlenebbé váló kapcsolatából, és magát a gyilkosságot mint az első józan ésszel tett cselekedetet jellemzi. A többiek szerinte „mind be vannak zárva a fejükbe, bezárva a monoton munkájukba, az elrontott életeikbe, a fejlődőnek hitt világukba, a »nagy és hatalmas« világmindenségbe, sőt az azt körülölelő Semmibe, de még Semmin túli ürességbe is” – tehát mind a külsőségek mind önmaguk foglyai, és ennek tetejébe naivul hiszik, hogy ez így rendben van, vagy egyszer jó lesz; azaz a szó mindkét értelmében korlátoltak. „Szabad egyedül csak én vagyok” – csendül fel a magabiztos kijelentés. Szinte biztosnak tűnt számomra, hogy itt a legáltalánosabb értelemben vett szabadságról van szó, mely végső soron a haláltól (vagy annak félelmétől) való megszabadulás is: az utalásokból kiderül, hogy hősnőnk öngyilkos lesz, vagyis haláláról is maga dönt. De vajon megszabadult-e attól az erőtől is, amely ebbe a kellemetlen életbe sodorta, sőt, egész élete során vezérelte? „Rettentő dühös lettél, mikor megtudtad, hogy egyedül kimentem az utcára. Addigra alig voltál beszámítható. Én viszont épp akkor ébredtem öntudatra (…) Aztán fogtam a kést, amellyel egyszer magadra vésted a nevem, és leszúrtalak (…) Nem bántam meg semmit, ne kérd, hogy bűntudatot érezzek. Így volt a legjobb, szivi.” A szavaiból legalábbis ez tűnik ki. Önmagára ébredt és így, józanul megfontolva mindent, a lehető legjobban járt el, legyőzve a szerelem és az abból kialakuló függés indulatait. – Ennek éppen az ellenkezőjét állítja az elbeszélő: „Hajnalodik. A legtöbb embernek ilyenkor tisztul ki a feje, ahogy az álmok képlékenységét felváltja a valóság biztos talaja. Nem így itt (a börtönben). A világosság még riasztóbb, a napfény láttán csak még erősebben ébred fel a bezártakban a vágy a szabadság iránt. Ezért inkább vakságot tettetnek, s lehunyva szemüket visszazuhannak a képzelet világába. Számukra nem létezik nappal, csak önként vállalt örök éjszaka”. Vakságról beszél, míg a főhős öntudatraébredésről; ami a főhősnél szabadság, az elbeszélőnel bezártság, vagy inkább a szabadság iránti vágy, melynek elfojtása céljából a bezártak vakságot tettetve képzeletük világába húzódnak vissza, mert fáj nekik a fény, az igazság: a tulajdonképpeni világ. Az egyén szabadsága így – az elbeszélő szerint – csak saját képzeletén belül értelmezhető, mivel a világot, saját életét, mozgásterét képtelenség saját képére formálnia, hát még felszámolnia. Megpróbálhatja megszüntetni az elviselhetetlent, s ha ez sikerülne – e novellában márpedig sikerült – ennek következményei, a börtön, az öngyilkosság így is magával sodorják. Nem képes a régi helyett új életet létrehozni, mivel ez az „új” magától előáll mint az előző felszámolásának következménye. Maga a hős sem gondolhatja egészen komolyan ezt a szabadságot, hiszen szenved volt élettársa emlékétől, akit a lehulló hópelyhek újra és újra eszébe juttatnak, s a smasszerek attrocitásai ellen sem tud védekezni. Milyen értelemben mondja magát mégis a legszabadabbnak a világon? Talán nem is azért, mert tett valamit a bezártság ellen, hanem mert rájött, hogy nem szabad. Ez a felismerés teheti csak szabaddá, a kiábrándító igazság tudata: „mind be vannak zárva”. De akkor miért nevezi ezt a világosságot az elbeszélő mégis vakságnak? Szabatosabbá téve a kérdést: milyen értelemben beszélnek mindketten vakságról és tudásról? Korábban említettem a szabadság értelmezhetőségének kétféleségét. A vakságot is több módon lehet felfogni: az emberek a főhős szerint vakok, mert nem látják, hogy saját életük foglyai; de a főhős is vak, ha azt hiszi, ezzel a tudással orvosolhatja a bajt, az emberlétet. A kiszolgáltatottságról való tudással nem lehet felszámolni a kiszolgáltatottságot.

Az elbeszélő megértő a főhőssel, szeretné, hogy valamilyen módon helyrejöjjön a sorsa: „Vannak életek, amelyek, ha egyszer félresiklottak, többet meg nem menthetők. A világ mégis befogadja őket, mert hozzátartoznak mindannyian”. Ellenben a smasszerekkel: „Két izmos börtönőr hajol az eszméletlen test fölé. Tanácstalan tekintetek, feszült hallgatózás, hogy meghallják a ritmusos dobbanásokat. De csak a csend egyre áthatóbb. Végül megrántják vállukat és elindulnak kifelé a vállukra vetett testtel”. Hogy lehet, hogy a szerző mégis mindkettőt egyforma betűvel szedte? Ugyanis külső nézőpontok. Az elbeszélő ráadásul nem is a hősnő konkrét helyzetéről beszél, hanem általában a bűnösökről. Az általános következtetések pedig nem mindig esnek egybe az egyéni szituációkkal; ez magyarázza ellentmondásukat is. Ebben az értelemben a hős érzései mindenki előtt rejtve maradnak: nemcsak a részvétlen smasszerek, nemcsak egy az események felett lebegő elbeszélő, hanem még az olvasó előtt is, akár együtt éreznek vele, akár nem. Viszont az éremnek két oldala van: ő maga is elzárkózik az emberektől, nemcsak akkor, mikor még élettársával él; a bűn elkövetése után, a már idézett részletben, maga húzza meg azt a nagyon éles határvonalat közte és a korlátoltnak vélt emberek közt. A hős magányosságára utal a mű szerkezete is: nincsenek párbeszédek, minden szereplő (beleértve az elbeszélőt is) monológot tart csak, ha jobban meggondoljuk: a rendőrök és a névtelen hősnő közt lezajló kisebb szóbeli megnyilvánulások nem nevezhetők értelmes párbeszédnek, az elbeszélő pedig kívül esik a történeten. A hősnő így legfeljebb a fenyőkkel tudja megosztani tragikus életétének történetét, azaz közvetlenül jóformán senkivel, közvetve is csak az olvasóval. Ezt meggondolva még hihetetlenebbnek hangzik számomra az elbeszélő mondata: „A világ mégis befogadja őket, mert hozzátartoznak mindannyian”. Határozott kijelentés, tartalma mégis bizonytalan. Inkább óhaj, vagy megérzés, hogy a kitaszítottság után ennek kéne következnie, egy kívánság, egy gesztus, talán az egyetlen lehetséges viszonyulás nemcsak a bűnösökhöz, hanem mindenkihez és mindenhez, ami múlandó.

A smasszerek durva, faragatlan viselkedésükkel egyrészt a bűnöst kitaszító világot képviselik, másrészt – szűkebb értelemben – az igazságszolgáltatás nevetséges mivoltát. Csak a tett, a gyilkosság felett tudnak ítélkezni, az okokat egyáltalán nem ismerhetik. Modoruk egyben funkciójuk tükre.

A hősnő beszédstílusa alapján nem lehet sokkal több 18 évesnél, barátja, a művész, valószínű, hogy valamivel idősebb nála. Akármit is tett vele, a hősnő megértően tekint vissza rá, feddő hangnemben beszél rossz tulajdonságairól, melyekhez folyton a szép emlékeket is hozzáfűzi – a vége felé haladva egyre kevesebbet. De nem képes egyértelműen elutasítani azt, akit egyszer szeretett. Sőt, a tőle hallott metaforákat szinte tabunak hiszi, legalábbis velük értelmezi kapcsolatukat: „Haláltánc-motívum, a depressziós művészek egyik legkedveltebb önkifejezési formája. Igen, azt mondtad, a hópelyhek is haláltáncot járnak, öngyilkosként vetik le magukat a felhőkről, hogy aztán még utoljára kitombolják magukat megszállott szabadesésükben.” – idézi barátja szavait, majd később: „Tényleg ennyi volt a közös életünk: tánc a Halál felé. És itt ért véget”. Egy helyen még tovább is bonyolítja ezt a képet: „Nédd már, ebben a félhomályban olyan, mintha a csillagok zuhannának felém”. Meg van róla győződve, hogy egykori szerelme nem békült meg, monológját hozzá intézi, mely nemcsak bocsánatkérés, a meggyőzés szándéka is kimutatható benne. A havazás egyre erősebb, szerelmét úgy látszik, csak az öngyilkossággal képes meggyőzni arról, hogy amit tett, kettőjükért tette, s hogy az adott helyzetben ez volt az egyetlen megoldás: ekkor száll az utolsó hópehely a sápadt arcra.

Az elbeszélő stílusa a legemelkedettebb, legalábbis nem törik meg. Az ő szavaival kezdődik a mű, a mesebeli elbeszélés befejezése a hókristályok csodatevő erejéről a lehető legváratlanabb: „együtt ölni képesek jeges ölelésükkel”. Ezzel előreutal a történet tragikus kimenetelére. Szavai kétség kívül a hősnő történetére, az egyedi esetre is vonatkozhatnak, annak kommentárai is lehetnek. De csak a külsőségekről tesz említést (a komódról, az ázó képről), a főhősről is mint gyilkosról beszél, nem konkrét személyről; szinte teljes egészében külső szemlélő. Mi több: külső szemlélő, aki érezhet megértést a bűnös iránt, de sosem tudhatja meg, mit érzett az valójában.

Tényleg, mi vezethette? Miért ölte meg magát hősnőnk, ha nem érzett bűntudatot? Tudatos elhatározás vezette-e, vagy lelkileg omlott össze? Neki higgyek-e, az egyénnek: „Nem bántam meg semmit, ne kérd, hogy bűntudatot érezzek”. Vagy egy külső nézőpontnak: „vakságot tettetnek, s lehunyva szemüket visszazuhannak a képzelet világába”? A kérdést az olvasó is föltehetné magának: a műalkotásnak mint egyedi létezőnek, legalábbis az arról kialakított véleményének higgyen; vagy egy másik külső szemlélő tapasztalatain alapuló elemzésnek, amely előbb kéri számon a bűntudat érzését a mű főszereplőjén, mint saját magán? És egyáltalán kell-e hinnünk bárkinek is…?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s