Evellei Kata – A tinták szerepéről és jelentőségéről

A tinták szerepéről és jelentőségéről

Hidvégi Katalin Bűntudat című képéhez 

megjelent az Apokrif 2008/1. számában

Ismerős kép: meghatároz(hat)atlan nemű és korú alak, ismeretlen helyen – szálkás, akár egy barlangrajz, fekete, akár a barna éjfél. Embrionális pózban ücsörög, öntudattól aránytalanul hatalmasra puffadt fejét legszívesebben a saját ölébe dugná, készen az örökkévalóságig tartó bebábozódásra. Íme, a bűnben fogant emberi magzat, végtelen messze a pillangóvá válástól. 

Már első ránézésre látszik, hogy remek bábalapanyag: a sötétségtől hajlékonnyá torzult, angolkóros csontjai lehetővé teszik, hogy eleven kényszerzubbonyként maga köré csomagolja őket. Ha egy kicsit ruganyosabb lenne, egészen belebújhatna a hasába, olyannyira, hogy külső szemlélő meg sem tudná különböztetni egy összegyűrt papírgalacsintól. Karját kibogozhatatlan kaláccsá fonná – kezdve az ujjakkal, ezeket szépen egymásba lehet rakosgatni, akár az ajándékba kapott, sosem használt ezüst kiskanalakat –, lábát hermetikusan füle köré csavarná, jó szorosan behunyná a szemét, hogy feje körül áthatolhatatlanná sűrűsödjék a sötétség. (És sajogna, sajogna a szíve. De ez már egy másik történet.) 

Valami azonban nincs vele rendben – nem tud nyugton maradni. A látszatra lehunyt pillák alól két hajszálvékony, leskelődésre kész hasadék csillan elő. Úgy tesz, mintha aludna, de közben résen van, figyeli magát. Várakozik? Egy hernyónak mindig van mire várnia. Egy bábnak is. Nem kérdez, nem kutakodik, főleg pedig nem várja a választ saját magától. Az ő keze azonban ahelyett, hogy türelmesen körbeölelné az egymásba érő vállakat, valahol a mellkasa mélyén kotorászik. Guberál. Először csak körbetapogat, jó helyen jár-e, majd mélyebbre fúr, hátha a sok kacat között valami használhatóra bukkan. Hiába. Semmi érdekes. Egynéhány lestrapált emlékfoszlány, elszalasztott Nagy Lehetőségek, miegymás. Ha előszedné a szívét, minden bizonnyal unottan eldobná: ugyanolyan szívós és fekete, mint minden más ezen a vacak világon. Ennyit a mélyfúrásról és a magába merülésről. Fekete országot álmodik, ahol minden fekete, csontig, velőig, szívig, öntudatig, satöbbi. De legalább kényelmes és otthonos itt benn, a pocsolyában, szaftos és meleg, ahogyan Higgins professzor mondaná. 

Pedig csak egyetlen pillanatra kéne behunynia a szemét, hogy visszatérjenek a színek. Szeme pillás függönye lehull (tessék résen lenni az intertextusokat illetően, Babits még egyszerű volt, most jön csak a neheze), és íme, feltárul egy sokkal pompázatosabb, mondjuk ragyogóan narancssárga táj, melynek üdítően pszichedelikus látványvilága bőségesen kárpótol a mű megnövekedett terjedelméért (és nyomtatási költségeiért). Közszemlére tett hősünk így, ahelyett, hogy saját feketeségét vizsgálgatná, narancssárga országot álmodhatna, ahol minden narancssárga, csontig, velőig narancssárga, narancssárga, narancssárga, narancssárga. Ahol narancssárga égbolt alatt szépséges, kifejlett, narancssárga pillangók repkednek. Tusrajznak kétségtelenül kevésbé lenne jó, ámbár igazán semmibe sem kerülne, legalább egy álom erejéig, fölfedezni a narancssárga tust, a hasonló színű szépiával, szénkrétával és grafitceruzával egyetemben. Elég különös egyébiránt, hogy a köznapi nyelvhasználatban mindazok az árnyalatok, melyek tus, tinta, szén, pulikutya, obszidián, különböző toxikus égéstermékek stb. segítségével, ám mindezidáig sikertelenül próbálják utánozni a tökéletes feketét, hivatalosan nem minősülnek színnek. Holott a fekete jobb bánásmódot érdemelne. „Színes tinta” – ez meg mit jelent? A rendes, hétköznapi átlagtintaszín – szeszélyes árnyalat valahol a szürkéskék és az ultramarin között – vajon micsoda? Gyakorlott golyóstoll-birtokos, aki tudatában van az írástudók felelősségének, már a vonalak színéből, vastagságából, intenzitásából meg tudja állapítani, hogyan, mikor, mely eszközzel írta a szóban forgó jegyzetet (plusz-mínusz három nap, ti. az átlagember számára nagy tételben hozzáférhető Tesco golyóstollak élettartama hozzávetőlegesen ennyi). És íme, a szürke (?) hétköznapok gyümölcse máris egyszeri és megismételhetetlen műalkotássá magasztosul, csak kellő gyöngédséggel és figyelemmel kell körülvenni… 

Az a helyzet, hogy e téren bizony pokolian el vagyunk kényeztetve. Hozzászoktunk a teremtett világ színpompájához, keblünk gőg és büszkeség székhelye lett, miként Saul királynak. Pökhendi módon, oda se figyelve alacsonyítjuk le a feketét valami ismeretlen és meghatározatlan kategória elemévé, tinta, korom, szépia és egyéb kétes egzisztenciák társaságába. Aztán csodálkozunk, ha gátlástalanságunk visszaüt, s úgy érezzük, káosz uralkodik a világban – ahelyett, hogy önlelkünk mélyébe néznénk, és végre föl mernénk tenni magunknak a kérdést: nem mi vagyunk-e ezért felelősek? Mielőtt végleg tisztáznánk a fekete jelentőségét, elmélyült önvizsgálatot kell tartanunk, hogy először is saját magunkkal jöjjünk tisztába. Ha már itt tartunk, ezennel ajánlanék is egy igen kényelmes töprengő pózt, mely hatékonyan segíti elő a magunkba szállást: karok a törzs köré csavarva, lábak törökülésben, fej lekornyad, szem behunyva… és mehet!

Bűntudat

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s