Utazás a létezés határterületeire

Gulisio Tímea, Lények, Tipp-Cult Kft., 2024

Élő, lélegző organizmusok, tökéletlenségükben tökéletesek. Mindennapi nehézségeikbe, szürke hétköznapjaikba mi is könnyedén beleférünk. Gulisio Tímea Lények című, ötödik verseskötete a kortárs magyar költészet egyedi darabja. A mindennapi érzékelés és gondolkodás határait átlépve fedezi fel a létezés rejtett, sokszor homályos rétegeit. A költő az art brut líra esztétikáját alkalmazva minimalista, mégis erőteljes képeket fest („Mócsinggá zsugorodom. / Felszeletel a tekintedet. / Visszafekszem. / Nem az bújik mellém, aki kiment. / Műbélként szorít a szégyened.”  [Hús]), ahol minden szónak tétje van, és ahol a megszokott gondolati minták helyett a nyelvi és érzelmi nyersesség dominál („Szukaszagú, kiégett szemű. / Aljassága frissen ölt szarvas bőre, / Beterít, melegít.”  [Asszony]). Emberállati naplóbejegyzések ezek, soraik között a földi létezés állapota és a mulandóság gyásza, halandóságunk szánalmassága. Minden lapozás egy szemfelnyitás, minden vers egy sorsközösség.

A kötet legfeltűnőbb sajátossága a tömör nyelvezet, amely ugyanakkor gazdag jelentésrétegeket hordoz. A versek gyakran csak néhány sorosak, de ezek az egy-két lélegzetvételnyi sorok is képesek egész életeket megidézni. „Mint egy kád fürdővíz, / kifolyok a világból. / Közöttünk hideg, / kemény csempefal. / Számból szentségtörés a szeretlek, / neked csak káromkodásod igaz.” [Csempe]). Gulisio erőteljesen játszik a nyelv töredékességével: a hiány, a csend és az elhagyás is része a narratívának. „Újra és újra meg kell néznem, / Mit írtál. / Hogy tényleg vagy-e, vagy / Szétoszlasz, mint álmomban / Látott gyerekcsoport.” [Gida és oroszlán]. A szinte ziháló, lüktető sorok egyre csak jönnek és jönnek, felépítve a rímtelen, hullámzó ritmusú szövegeket. A műfaji sokszínűség – a lírai esszétől kezdve egészen a költői miniatűrökig – tovább gazdagítja az olvasói élményt.

A kötetben megjelenő motívumok, mint például a természet és az emberi test viszonya („Kicsi, színes lény vagyok. / Madár, hal, majom, bogár. / Nincs bennem semmi állandó, / bármi lehetek.” [Evolúció]), zárt ajtók mögé rejtett női sorsok („Az első nap nem menekülsz. / A másodikon nem sírsz. / A harmadik húst sütsz, / És nem eszel belőle.” [Etap]), elhallgatott mondandók és a nyers, kórházfehér valóság („Második emelet, egyes kórterem. / Alig merek bemenni. / Félek, hogy nem ismerlek meg.” [Csokor]) is mind hozzájárulnak ahhoz a hatásos atmoszférához, amely végigkíséri a műveket. Együtt utazunk az ötórási metrón ugyanazokkal az emberekkel, akiket holnap agyonvernek, kérges a tenyerük, és talán azok is mellettünk találnak helyet a sorokban, akik ma sem élnek és ugyanoda mennek egyedül. Gulisio nyers igazsággal vértezi fel lényeit, a bőrtől egészen a csontig bontja vissza őket. Nekik nem kell megbocsátás, csak szeressék őket.

Ha az olvasó kicsit hátrébb lép, elé tárulnak hol beteljesedett, hol egészen viszonzatlan, máskor pedig heves érzelmekbe bújt szerelmi kapcsolatok is. Ezek, mint egy képkeret oldalai, úgy fogják össze a fel-felbukkanó történeteket. Előtérbe helyeződik a lírai én lelki és érzelmi világa, az ő olvasatában, személyes tapasztalásain keresztül látjuk szeretett, olykor gyűlölt lényeit, velük kialakított kapcsolatrendszerét.

Két külön test nem akadály, hanem érintkezési felület. A Lények az olvasót is átfonják, egyszer Szeánszot ülve, Csendünkben magukhoz édesgetnek, máskor beköszönt az Apály, és arra eszmélünk, hogy egyedül fekszünk. Gulisio Tímea kötete üde színfolt. Nem szégyenlős, dobbant és megragadja a kinyilatkoztatás minden lehetőségét és formáját. Ösztönöz, stimulál, falakat robbant, és reformál.