Hova érkeztem? – Könyvheti netnapló (3.)

2024-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 95. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Navarrai Mészáros Márton írását közöljük.

I.

Ígérem, rövid leszek. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz vagy nem akarsz betartani. A Szentírás is azt mondja, hogy jobb nem ígérni, mint ígérni, és nem betartani.

Szóval, könyvheti napló. Ezzel csak az a baj, hogy naplóíró vagyok. Keményvonalas: naplót vezetek, mit füllentsek, hány éve, sok, maradjunk annyiban, mert háromévesen még más írta helyettem, négyévesen már diktáltam, nyolcéves koromtól pedig én körmöltem – azóta sem hagytam fel a diáriummal. Aztán ott az egyetemen kezdett álomnapló. – Sok értelme nincsen! – szisszenhetne fel a Freud álomelméletét nem ismerő. Márpedig hogyne lenne: álmodni lelki aktus, az álommunka és álomfejtés pedig szerfelett hasznos tevékenység. A héten például álmodtam egy olyan romantikust, hogy felkelve úgy éreztem, a Corelli kapitány mandolinja még a kanyarban sincsen az én szerelmes-misztikus éjjeli káprázatomhoz képest. Meg azt, hogy ilyen magas amplitúdójú, Kleopátra és Marcus Antonius eposzi love storyjába illő érzelmeket ritkán lehet megélni a „valóságban”… És még valami: a futónapló, ami formáját tekintve nem annyira napló, de kerülnek bele újabb és újabb – Baranyi Feri bácsi, Kossuth-díjas költőbarátom terminológiáját elragadva – „szisszenetek”, amelyek futás után születnek. Egyből utána, később vagy még később.

II.

És akkor most a könyvhét. Tulajdonképpen felesleges és elégtelen az ünnepi jelző. Mert nekem a könyv – mindig és minden körülmény között – öröm. Nem valami fennkölt módon, hanem az élet szerves részét képezve. Régen rossz lenne, ha csak a júniusi Vörösmarty téri forgatag számítana…

Na jó, legyen: az Ünnepi Könyvhét. Hogy mi jut róla eszembe? Leginkább az, hogy egyike a húsvét és karácsony közötti pirosbetűs ünnepeknek (sic!), tizenkilenc év alatt csak a legrendhagyóbb esetekben hagytam ki, csakúgy, mint a könyvfesztivált. A madre fontosnak tartotta, hogy megismertessen ezzel a világgal, az ilyen típusú rendezvényekkel (könyvbemutatók, felolvasóestek a fővárosban és másutt), hogy például Závada Pál úgy dedikálhassa a Jadviga párnáját, hogy sandán rápillantson a szülőmre, mondván, majd csak később olvassa el a fiú, vagy hogy Nemere István újabb és újabb könyveiből mindig kapjak, így a legtermékenyebb szerző egy idő után már ismerősként írhasson a kis Marcinak. Ismerősökkel, barátokkal, tanárokkal, osztálytársak szüleivel, anyám kollégáival és szomszédokkal lehetett összefutni a könyvhéten. „Tudod, Iksz Ipszilon, akivel a Vörösmarty téren találkoztunk!” És volt olyan könyvesbolti eladó, aki nem olyan régen ezen a helyszínen ismert felt, pedig legutóbb kilenc-tízévesen segített megtalálni egy-két könyvet az Alexandra könyvesboltban, a Károly körúton. Mára elvesztett szerettek is „kijöttek”, új barátságok is köttettek. Mások egészen biztosan szerelembe estek vagy kiszerettek a másikból.

Nem csak a friss kiadványok, hanem bizonyosság is volt a standoknál: 1.) borítékolható volt, hogy nem múlhat el úgy könyvhét, hogy ne eredne el az eső; 2.) általában két-három (nejlon)zacskónyi könnyvel térünk haza.

Nagyapám verseskötete volt az első könyv, amit én szerkesztettem. Végül nem jött el a dedikálásra, én tartottam a frontot az ismerősök, családtagok előtt. Aztán napilaposként sokszor – minden évben én – írtam róla. Az idén elhunyt Ferdinandy György az egyik legjobb barátom volt, ott voltam, amikor ő nyitotta meg, mégis Esterházy Péter üzenetére emlékszem a legélesebben ebből a műfajból. Ma is tudom idézni: „Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

És ha már Gyurka: a „magyar naplós” és „európás” könyvei – és a jelenléte, a nevetése, a könyvheti beszélgetéseink, és a társ, Mari, aki halomnyi könnyvel tért vissza, miután körbejárt  a város egyik legszebb terén. (Az Európa Könyvkiadóval tervezzük az életműkiadása folytatását.) Meg néhány további általam szerkesztett és fordított könyv. Előbbiből most is akad a kínálatban: Doncsev Toso Korszakok korlátai című miniesszé- és aforizmagyűjteménye, illetve Adamek Katalin gyermek- és iskoláskori memoárja, a Nyitott szívvel, ami az utolsó utáni pillanatban jelent meg. Végezetül egy könyv, aminek a születését nyomon követtem és segítettem: Vadas Zsuzsa Ne sírj, kisanyám!-ja szintén most jelent meg.

III.

Mint korábban már mondtam: régebben sokat dedikáltattam. Valaha listát vezettem, hogy kik azok a szerzők, akikkel még nem írattam alá évek óta meglévő könyveiket. Ma szombat van, a nyolc óra alvás után olyan fáradt vagyok, mintha óránként nyolc percet aludtam volna. Stresszesen feküdtem le, a reggel ugyanilyen. Nem is reggelizek, mert időre kell leadnom egy cikket, utána még szervezhetem a hétfői munkámat: e-mailek, telefonok, regisztráció – tehát egy csomó marhaság, amihez öt, hosszú munkanap után nincs kedvem. Mire végzek mindennel, már inkább ebédidő van, el is megyek a két általam ismert budapesti kínai közül az egyikbe.

Én nem csak meg tudom bánni a döntéseimet, (néha) be is ismerem, hogy rosszul döntöttem! Egyrészt, nem is szeretem a kínait (nem csillapodik a kíméletlen vágy, amit a finom ételek iránt érzek; ráadásul néha kicsit émelygek attól, amit éppen elfogyasztottam), másrészt a kétszáz éve született lord Byronról folyik eszmecsere az Oroszlános-kút mögötti színpadon. A hátizsákomban egy elbeszéléskötet. Dedikáltatni hoztam, de annyira nem jött be a szecsuáni meg a falfülgombás csirke, és még a pultos is ritka mód barátságtalan volt, hogy hagyom a fenébe. A pódiumbeszélgetést meg az aláíratást is.

Évről évre láttam: nagy írók ültek a pultoknál (jegyzetet érdemel minden szerző, akivel valaha dedikáltattam). Aztán szép lassan elmaradoztak, meghaltak, némelyiküket el is felejtették. Csak két név, aki mellett nem lehet elmenni – meg kellett állni, nézni és csodálni őket: Szabó Magda és Faludy György. Meg egyébként is, amikor ilyen rossz kedvem van, nehezen megy a small talk. „Kinek írhatom? Teljes név? Lehet Marci? Kell dátum is? Olvasható?” Arról nem beszélve, hogy amióta az isten felvitte annyira a dolgomat, hogy már Arany Medál-díjátadós és interjúhelyzet utáni dedikációkban is gondolkozhatok, nem „böcsülöm” annyira a szimpla aláírást. Pláne akkor nem, ha annyit kell sorba állni érte, mint Vámos Miklóshoz, Spiró Györgyhöz vagy Parti Nagy Lajoshoz.

Őket legalább ismerem, a Könyvmolyképző mögött kanyargó sor előtt ülő két írónőt, Szabó Ritát és Eszes Krisztinát nem. Az, hogy a szeretett Gergely Ágnest megpillantom a nagy melegben, felér azzal az örömmel, amit az interjú jelent, amit a kilencvenedik születésnapjakor készítettem. Aztán vannak, akik barátok vagy közeli ismerősök. Kivételesen meg sem keresem, hol dedikálnak, csak a legidősebbet, a nyolcvanhét éves Baranyi Feri bácsit. „Most jöttél Ámerikából?” – kérdezi, amikor már kevésbé tűz a szemébe a nap. Fogja a karomat, ha nem mondaná, akkor is tudnám, mennyire szeret. Megkomolyodott barátság, ezt jegyzi az előzéklapra, és úgy mutat be a mellette ülőnek, mint aki újságíró, szerkesztő és író. Jó költő is lehetne, mert tud verset fordítani, teszi hozzá. Milyen kár, hogy már alig ismerik! (Természetes, hogy nem a túldicséret miatt gondolom így.)

Hova érkeztem? – ez a legújabb kötetének címe. Válogatás, térkép az életműhöz. – Nem jól – mondja. – És mikor hívjam akkor? – Drága Marcellóm, én már kizártam a világot, keresd Böbikét a mobilján, rajta keresztül továbbra is elérsz – válaszolja. Nem túlzás: százával tolonganak körülötte a könyvben gondolkozók.

IV.

– Jaj! Alig várom, hogy menjünk. Elköltök egy csomó pénzt! – így B. Eszti kollégabarátom néhány napja, akivel azután szervezzük le a mai délutánt, hogy már csütörtökön és pénteken kint voltam egy kicsit. Miért is? A hangulatért. Szétnézni. Ismerősökre bukkanni. Learatni az éves bóktermés egy-két hajtását. És leginkább: könyvet venni.

Esztinek pedig igaza lett: a harmadik napon meg kell fogadnom, hogy nem megyek az utolsóra, mert az utolsó fillérig el tudnánk költeni a bónuszunkat („tizenharmadik havi fizetésünket”). Azzal vigasztalódok, hogy azt a könyvet, amit még kinéztem magamnak, már pénteken elkapkodták, vasárnapra sem lesz. Könyvheti társamat végül hét könyvvel látom alámerülni a hármas metróhoz, nálam kilenc szerzemény, de négy már az íróasztalomon sorakozik. Időnként mélyásáshoz kellett fordulnom: a Körkép még sima ügy volt (ötven éve a nagyapám kezdte el gyűjteni), de a német Safranski időt polemizáló kultúrtörténete (Idő) vagy a brit Sophia Smith Galer szextabutlanítója (Mielőtt elveszíted) már a hétpróbás válogató jutalma.

Egyre kevesebb a szépirodalmi munka a könyvheti újdonságaim között. Én változnék? Nem csak erről van szó, egyre kevesebb az olyan kortárs szépirodalom, amit igazán értékesnek találnék. Sokszor jut eszembe Réz Pál egyik utolsó interjúja, amiben úgy fogalmaz: már nem olyan jó a magyar irodalom. Tolnai Ottó (vele is itt találkoztam először, nagy zuhéban, máig velem, amit később írt: „hiszen emlékszem rád, ahogyan ott szorongtál a Jelenkor sátra alatt…”) és Csáth Géza között van kapocs, de vajon Szvoren Edina és Narine Abgarjan között is? Nem lesz fáradtság kideríteni. Hogy már két-három sorban állnak a könyvek, pedig újabb könyvesszekrényt kaptam ajándékba tavasszal? Umberto Eccót említettem a forgatagban is, vele zárok késő este is: nem csak azok a könyvek hasznosnak, amelyeket elolvasunk, hanem azok is, amelyeket nem. Vagyis: amelyeket még nem.