Wilhelm az uborkafán – Könyvheti netnapló (2.)

2024-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 95. Ünnepi Könyvhét második napjáról kisszamár és Makáry Sebestyén írását közöljük.

„Azokkal az emberekkel, művészekkel viszont, akiknek nincs szamara,
én nem igazán tudok kommunikálni.”

Tolnai Ottó

Rég vártam már, hogy dinoszaurusz barátaimmal találkozzam! Hónapokkal előre kinéztem a napot, mikor a Szaurusz-szigetekről Budapestre látogat Rilex, a világ legbékésebb tirannoszaurusz rexe, Kunyi, a keselyű és Barmolra, a raptor. Ritkán látott barátaink a zabaszauruszok családjába tartoznak, és a közös hangra ráérezve mi is elég zabásak lettünk, ezért elnyammogtunk egy-két sportszeletet az élménybeszámoló alatt, ami persze M. Kácsor Zoltán Utazás Dínómdánomba c. könyvében is olvasható. Na, jó, én nem vagyok éhes soha, és nem is nyammogok, de az útitársam elég elviselhetetlen, ha nem tolhatja magába kedvére a sportszeleteket. Zsupsz, zsupsz, zsupsz – mint kacsa a nokedlit. Dínómdánom a dínók paradicsoma. Útitársam kb. annyira érett mint az egyébként nagyon is érdeklődő közönség. Én egy műanyag kisszamár vagyok.

Eldöntöttem, hogy szárnyasujjú patás leszek, amolyan szamár-Hermész. Jövök-megyek itt 14-én, pénteken a Könyvhéten, szinte még az időben is repkedek, hogy este hírekkel rakva, gazdagon érkezzek a Nyitott Műhelybe a Wilhelm-dalok c. kötet bemutatójára, mint valami akolba, ahol napom históriáját Tolnai Ottónak elregélve lerázom magamról bogáncsaimat, mert a dínókon kívül ez a találkozás izgat régóta, Jutka és Ottó csordájának szele, hogy egy kicsit velük is lehessek, miközben dunakanyari útjaimat rovom.

Fogom is útitársamat, és átügetünk a Vigadóról a Vörösmarty-térre. Kezdődik a tragikus sorsú nyomdász, Raphael Hoffhalter bécsi-erdélyi vonatkozású vállalkozásairól (1556–1568) szóló monográfia bemutatója [Bánfi Szilvia: A bécsi császári udvar és János Zsigmond erdélyi fejedelem nyomdásza]. Abban reménykedem, hogy egy szent-átkozott pechvogellel hoz össze a sors, afféle petúniamagtermesztő Tolnai-karakterrel, merthát mindig is az ilyesmi alakok érdekeltek. Hoffhalterben már előre valami költészeti tragédiametaforát látok, vagy költőmetaforát, vagy énmetaforát, de szerencsére útitársamat sem kell nógatni, ő az ilyen helytörténeti sportszeletekkel is leköthető.

Viszont úgy tűnik, ahogy idősödnek az emberek, csökken a könyvek iránti érdeklődés, Dínómdánom csordultig telt nézőtere után itt, a nagyszínpadnál csak elvétve akad egy-egy néző…

Ez a Hoffhalter valóban egyfajta irodalmi betűmetsző fenegyerek lehetett, egy űzött zseni, aki viszont a hittételekben is kalandozott. De nyomdaipari szaktudását tekintve ezt is alapos meggyőződéssel tehette, és vállalta is érte a száműzetéseket. Bécsi sikervállalkozóból, aki többek közt I. Miksa diadalkapuját – a három méteres! nyomtatványt – megalkotta (merthogy I. Miksa szerény keresztényként nem kőkaput, hanem modern papírkaput „építtetett”), vidéki Orfeusz lett, mígnem Debrecenen, Partiumon, Erdélyen át Gyulafehérvárra vándorolva összeesett.

És habár az előadásnak vége lett, maradtunk a helyünkön, merthogy a mellettem ülő kalapos hölgy felvilágosított, hogy ugyancsak Univerzum-karcoló karakterek érkeznek. És valóban, mint egy csillagkapun át csakhamar Weöres Sándor és útitársa, Várkonyi Nándor barátságáról szóló könyv bemutatóján találtuk magunkat. A költészeti hatalmak valahogy úgy vezetik mostanság útitársammal tett útjaimat, hogy az egyre közelebbi kacskaringókat tesz Sanyi bácsihoz, aki Várkonyival talán tényleg az angyalok nyelvén szólhatott, mert emberi nyelven aligha, ugyanis Várkonyi süket volt: leveleik és beszélgetőcéduláik tükrébe néz a bemutatott könyv [Kedves Bátyuskám! Várkonyi Nándor és Weöres Sándor barátsága a levelek és beszélgetőcédulák tükrében].

De jó is lehetett abban a csöndben lenni. Nándorról nem sokat tudok (elmaradásaim elmaradása), de Sanyi bácsi ismereteim szerint igazi mindentudó-autista-szamár lehetett. Magasan funkcionáló (spektrumos kifejezéssel), éterien magasan funkcionált, és mellette tökéletesen emberi volt. Azt mondja az útitársam, tavaly neki is volt egy autista-költő diákja, Gömbös Olivér, aki szintén lenyűgöző verseket írt. Fel volt mentve mindenből, de lenyűgözőket írt, nem olyanokat, mint az írástudok. Egy kötetnyi meg is jelent belőle Futottam Holdversenyt címmel, amihez az útitársam írta a fülszöveget! Lehet olvasni! Weöres Sanyit is lehet, föl kellett volna menteni, valahogy sosem a tananyag érdekelte… De imhol egy levél az előadásról, Pécs, 1943. július 8. (különös csillagállás, a pécsi Virág utcában felnövő nagyapám nyolc nappal később született) „Kedves Nándorom, […] költészetem egészen átalakult, új verseim már alig hasonlítanak ahhoz, amit költészetnek neveznek. […] [Már] nem az értelmi láncolat [tartja össze a verset], hanem a gondolatoknak valami csillag-szerű gravitációja.”

Alig bírtunk fölkelni. De muszáj volt megmozdulnunk, és sűrű vargabetűkkel kerülgetnünk Locker Dávid dedikálását. Micsoda irodalmi lépegetések! Félreértés ne essék, tisztelem meg minden Dávidot, meg sokkalta okosabb, olvasottabb mindkettőnknél, és ha úgy hozta, izgalmas beszélgetésekbe is kerületem már vele – ahogy útitársam is –, de ez akkor is kínos lenne, mert borzolják szamárságomat a versei. Valahogy túl okosak. Persze vannak jó megoldásai, nagyon jók is, és azt is tudja, hogy nem kéne okosnak lennie, ezért egy laza bőbeszédűséggel palástolja, flegmán meg hülyén (utóbbi jó szokott lenni) meg okosan… De kicsit romkocsmaszagú az egész. Egy vers ne akarjon okos lenni. Legyen szabad! „Úgy érted, kisszamár, – vágott közbe ironikusan gondolatolvasó barátom, miközben pavilontól-pavilonig osontunk – legyen a vers szabad, de okos nem lehet?” „Azt nem értem – válaszoltam –, ha szabad, miért egy olyan fásító karóhoz kötözi magát, amit úgy hívnak, hogy értelem, vagy egyszerűbben és rövidebben, hogy okos flegmaság.” – de már kissé kelletlenül fejeztem be a mondatot, mert éreztem, nem fogok jól kijönni ebből, viszont nem volt visszaút, már beleloholtam magam – „És az a paradigmaváltás – folytattam –, amit a Korsóssal [Gergővel] elképzelnek, az kifejezetten zavar. Hogy leváltják a posztmodernt. Kész röhej. Leváltani valamit, ami soha nem is volt… De persze kedvesek, ahogy ezt így elhiszik. Meg hát ez az önjelöltség is kicsit fura… Nem gondolod?” De az útitársam nem mondott semmit, csak később, mikor a Vörösmarty-tér fái alatt lapultunk, válaszolt egészen melankolikus hangon – „Tudod, gondolkodtam azon, hogy hogyan lehet az, hogy mondjuk Kemény István meg Győrffy Ákos elismerően szólnak Lockerről, és arra jutottam – és itt újra elcsendesedett –, hogy ők távol állnak tőle korban, érettségben, gondolkodásban, és ezért nyugodtan közel engedhetik magukhoz, üdítheti őket, én viszont mint mindenben hasonszőrű elsőkötetes védtelenül közel állok hozzá, és a Locker-kritikám inkább egyfajta önmeghatározás, önelhatárolás lehet. Ettől persze még igazam van, csak a versek mindig összekuszálják bennem a személyesség és a szakmai kérdések szálait. De tudod, kisszamár, mi a baj? – és ezt most már egészen halkan mondta – valahogy Csengerrel [Kertai] ezért is távolodhattunk el egymástól. Elkülönböző poétikáink szerint nyíltunk szét.” „De azért azt elmondhatjuk mindannyiunkról – néztem reménykedve és cinkosan útitársam szemébe, mert vágytam áthidalni az egymástól elválasztó űröket –, hogy egyikőnk se normális, ugye?” Erre útitársbarátom mintha egy kissé feljebb emelte volna az orrát – „Én igenis normális vagyok” –, válaszolta csökönyösen, de azért mosolygott kicsit.

Hogy jobban felvidámítsam, orrommal a dedikáló Pálinkás Mihály felé böktem. Akkor persze még nem tudtam, hogy így hívják, de messziről látszott rajta, hogy egy peremen álló öreg csodabogár. Van aki ismeri? Pedig generációk nőttek fel a munkáján. Nyugdíjas tankönyvszerkesztő. Rákérdeztem, a régi, középiskolai Szárayt is – amit annyit forgattam az egyetemi történelemvizsgáim előtt – ő szerkesztette. Hallgatag költő, egy csendes, vidéki Orfeusz. Egész életében mások gondolatait segítette könyvvé válni, és most, hogy nyugdíjas, kiadatta versei válogatását. Megérint a találkozás, nem tudom, mi lehet ez. Az ilyen alakok mindig különös erővel hatnak rám. Látom, útitársam is egészen meg van hatódva, gyorsan megvesszük a könyvét – legszebb című könyv! Versek az uborkafára –, és közös dedikációt kérünk. Azt persze nem mondjuk el, hogy ízléstelen a borító, de mikor útitársam oldalba bökött, éreztem, hogy szerinte is erősen Aranypaprika díjat érdemelne.

Az Aranypaprika díj egyébként – ezt most nektek magyarázom, zöldfülűek – a József Attila díj fölött helyezkedik el a Szamarak Költői díj ölelésében. Hogy a kortárs költészetünk egy eleddig rejtett virágát találtuk meg, azt már a legelső vers is bizonyítja. Gyorsan meg is tettük a Könyvhét himnuszának.

A 95. Könyvhét ünnepi himnusza [a cím tőlem – kisszamár]

A költészet ünnepe van ma,
a verseket kíséri csinnadratta,
feszt szaval ifjú és öreg,
utcán és téren versek lengenek,
kínos ez a bohóckodás,
de szent az ügy, ez nem vitás,
kár hogy nem vagyok költő,
csak olyan szószövi lődörgő,
versemet senki nem lesi-várja,
akaszthatom az uborkafára!

„Az uborkafáját! – csattan fel útitársam nagyon szellemesen – Ez például tuti nincs benne a Szép versekben.” De van is valami Szép versek bemutató, persze, hát ezért is gondolt épp a Szép versekre. De mit kereshetnénk mi a Szép versekben, ha minket a Szét versek érdekelnek. Ó, bárcsak itt lenne Papp Máté meg Puskás Dani meg Gágó Zsófi Tandorival! De különben is, kiderült, nem Szép versek bemutató lesz, hanem az Az év versei-izé. Csak azt nem értem, ha ezek az Év versei, akkor miért vannak feltüntetve szerzők? És egyébként is, szerintem, 2024 még nem írta ki magából a gondolatait. „Na, persze, kisszamár – szólt közbe útitársam –, az igazmondás terhe mellett itt és most be kell vallanunk, hogy az a felháborító, hogy sem mi, sem Tolnai nem vagyunk benne!” „Igaz, ami igaz – csaptam össze elégedetten fülemet – nem lehet minden olyan nagyszerű, mint az áprilisi Új forrás.” Erre útitársam is prüszkölt egyet, és a tizenötödik sportszeletét is benyomta. „Przs!” Nem értettem, annyira valószínűtlen volt. „Párizs” – úgy nézett rám, mint aki nem érti értetlenségem, és homlokon csókolt.

Kicsit pihennünk kellett. Beültünk a Deák téri Ördögbe. A Topjoy kupakjába az van beleírva, hogy „nyiss új fejezetet!”. Ez némi hermeneutikai problémát okoz. Ugrándozom a billentyűkön. Estig be kell gépelnem a jegyzeteimet. Persze még nincs vége, megyünk is vissza. Olyanok vagyunk, mint a brémai muzsikusok! Épp most sétálunk el a dedikáló Puzsér Róbert mellett! De persze ügyet sem vetünk rá, mert mi megint a rejtettebbet, bár ezúttal híres énekmondónkat, Száz Pált keressük.

Nem is gondoltam volna, hogy freudi találat lesz az énekmondó megnevezés. Útitársam évekkel ezelőtt olvasta a Fűje sarjad mezőknek c. Száz Pali-könyvet, ami növényeivel és népi kultúrájával – mondja – úgy beleállította a senkiföldjébe, hogy ott is maradt. A Felszámolt temetők könyve – bár még csak az első szöveget olvasta útitársam – hasonló perem[re taszító ]élmény. Előbb nagyapáinkról beszélgettünk, hogy hogyan kúszik szövegeinkbe a hangjuk, hogy már-már szinte egy az egyben ők írják a szövegeinket, verseinket, merthogy Száz Pál is újabban valami versszerűségeket, pontosabban verseket ír (bár ezt így azért kicsit nehezen mondja ki), hát – jövünk rá – ugyanazt csináljuk! Majd Ámi Lajos mesemondótól idéz fejből, de egész hosszan, hogy mi van a világ végén egy írástudatlan ősmeseszövedék szerint. És hogy az írástudatlanság számunkra felfoghatatlan értékkel bír – magyarázza –, mert az írás-olvasás alapvetően átprogramozza a gondolkodást, és Ámi Lajos az egyik utolsó, nagy, „romlatlan” mesemondók egyike. Meséi szinte szürrealista verssorok. Ha pedig olvasás, legalább arra az aranyszabályra figyeljünk, hogy ne mindig célból olvassunk. Mert a folyamatos célzás is átprogramozza az agyat, egyre szűkebb és szűkebb járatokra vezeti. Épp a céltalan olvasás öröméről beszélünk, mikor leül hozzánk Juhász Rokko (ő is dedikál), majd Forgács Miklós – nyílik-zárul a kör –, még Bozsik Péter is megjelenik, és egyszer csak azt hallom ki a részekre töredezett beszélgetésekből, hogy ’91-ben Szegeden, a Móra könyvesboltban 5 Ft volt a Bodor Ádám.

Tegnap egyébként Nagy Dani kötetbemutatóján voltunk. Furcsa, hogy az a címe a kötetének, hogy Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni, bár utólag belegondolva eltalálja az uborkafát, már csak azért is, mert Dani verseiről az érzelem lenne az utolsó, ami eszembe jut. Lehet, hogy ez egy csavar. De itt több dolog is csavaros. Talán a saját alteritását hangsúlyozza a kötet. Vagy a hosszú cím igyekvése az el nem érhető „megfogalmazást” számolja fel? De talán nem is filozofálni kéne, Dani azt mondta a szerkesztési célról, hogy legyen olyan a kötet, mint egy vajaslekváros-kenyér. Hát nem csodálatos? És tényleg olyan lett. Az egyszerű, ünnepi ízek, és a gyerekkor óta folyamatosan csökkenő lekvároskenyér-méret derűs melankóliája! Azt hiszem, kezdek elérzékenyülni. Épp éteri lekvároskenyerek lebegtek a szemem előtt, mikor útitásam oldalba bökött: „Ezen majd még merengünk bőven, kisszamár, most azonban van még egy tiszteletkörünk Bozók Ferihez!” – és magával rántott.

Bozók Ferenc útitársam egyik ifjúkori mestere. Sokat mesélt azokról az időkről, amikor összejártak Remiggel [Pálfai], a volt latintanárával és Ferivel a Szúnyogban, Vácon. Akkor kezdődtek a versek. Én akkor még petpalack voltam, vagy az se, és útitársam se hallott még Tolnairól. Történelem előtti idők. Viszont Győrffyt már olvasott. Mint a születés. Mikor a Wilheim-dalok, avagy a vidéki Orfeusz c. Tolnai-kötet született, abban az évben született útitársam is. Lehet, kicsit Wilhelm-dal ő is, vagy fordítva. Én viszont biztos szamár vagyok. Mikor 2019-ban Csengerrel meglátogatták Tolnaiékat, útitársam észrevette, hogy Ottó ugyanúgy húzza a lábát, mint a saját nagyapja pár évvel azelőtt. Mindig is érezte nagyapjában a költőt, de ez még inkább felerősítette gyanúját. Mikor a Virág utca 3-at olvasta, akkor is a nagyapjára gondolt, aki a pécsi Virág utcában nőtt fel. Mondanom sem kell, hogy újabb verseit már-már a nagyapja írja. De kiét nem?! Azért rokonság ide-oda, kicsit túlspirázza ezt a nagyapa–Tolnai–önizé dolgot, de nem merem mondani, mert miközben adja a nagy favágó költőt – bár most már tanár-portás költő –, attól tartok, hogy valójában egy hímestojás. Most kicsit le van törve, mert Bozók Ferit nem találtuk. Nincs a városban. Telefonon beszéltek, ha jól értem, a szülőfalujába utazott. Szegény útitársam nagyon várta, hogy újra átélje Ferivel a kezdetek lendületét, amely akár egy dzsinn, kibuggyant volna a palackból. Azért megsüvegelendő az a könnyedség, amivel Bozók Feri lelépett erről a könyvheti hókuszpókuszról. Ő egy valódi pap és egy valódi költő. Nem fele-fele, hanem teljes-teljes. És kellően letojja az egészet. Végre valaki! Útitársam azonban még kissé görcsös, és ahogy ülünk a Vigadón, rángatózik is. Sörényembe azonban szellő fúj. Nem is írok többet. Lady Chatterleyről sem, pedig különös egy jelenség, annyi szent! Az útitársam megvette a kötetét, mert azt mondja, zavarba ejtő. Nem utolsó sorban bizarrul izgatja az álnév mögött rejtőző feminista vágáns erotika. De erre most már tényleg nem futja figyelmemből, mert végre nem a könyvekre koncentrálok. Lendületem áradása lassan útitársamra is átragad, és a folyó túlfelére lök, a Nyitott Műhely elé, aminek ajtaját már Puskás Danival átlépve, látom, hogy tollas a patám. Csakugyan szamár-Hermész lettem. Nem csacsi, hanem valódi kisszamár. Megérkeztünk Dínómdánomba. IÁ!