Évzáró körkérdés (2023): Katona Ágota válaszol

A 2023-as év végéhez közeledve költőket, prózaírókat és kritikusokat kérdeztünk az év legfontosabb műveiről és eseményeiről.

Mely magyar szépirodalmi műveket tartod 2023 legjobb könyveinek?

Listázás helyett inkább egy már korábban elkezdődött, de 2023-ban láthatóbbá vált jelenséget szeretnék üdvözölni. Jobb híján alternatív könyvkiadásnak nevezném, és főleg a hmm-füzetek és a su\curesale idén megjelent kiadványaira gondolok. Mindkét kezdeményezés túlmutat a hagyományos könyvkiadás keretein. A hmm mögött ott van a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány és az Erdélyi Híradó mint intézményi háttér, de a chapbook-formátum nálunk (még!) kevésbé elterjedt. A su\curesale-könyveknek francia ISBN-számuk van, a megjelenésük helye pedig Lyon-Budapest-Athén. Ez a fajta könyvkiadás is lehet a piaci és politikai viszonyok elleni tiltakozás, a polgári aktivitás egy formája.

De vajon nem lesz kisebb egy ilyen publikáció értéke? Az antikváriumi munkám egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor egy Örökhétfőt foghattam a kezemben (AB Független kiadó, 1981).  Az eszmei értékéről,  azt hiszem, nem kell semmit mondanom, mint ritkaságnak pedig pénzben kifejezhető értéke is van („a műtárgy már nem megvásárolható!”). Ezzel szimbolikusan megválaszoltam magamnak a kérdésem, de megválaszolom nyíltabban is: ha szakmailag jó egy könyv, ha nem hiányzik belőle és mögüle a munka, minden más legitimáció csak valamiféle presztízskérdés (vagy politikai kérdés) lenne, de mint az SZFE esetében láttuk, az intézmény presztízse nem magából az intézményből, hanem a mögötte álló emberek tudásából és hozzáállásából fakad.

Mely világirodalmi műveket szeretted a legjobban 2023-ban?

Nagyon vártam Mircea Cartarescutól a Szolenoidot (Jelenkor, ford. Koszta Gabriella), szándékosan lassan olvasom, hogy 2024-ben is szerethessem egy kicsit. A regény egyébként 2015-ben íródott; ennél jóval többet kellett várnia a magyar(ul) olvasóknak Machado de Assis könyvére, az 1881-es Brás Cubas síron túli emlékezéseire (Helikon, ford. Pál Ferenc). Portugál szakon kötelező olvasmány, úgyhogy én már olvastam, a fordítást még nem volt alkalmam végigolvasni, de örülök, hogy megjelent, és mindenkinek ajánlom a könyvet.

Voltak-e olyan irodalomtudományos vagy kritikai kötetek, melyeket szívesen olvastál idén?

Nemcsak emiatt a kérdés miatt gondolkodtam már el azon, hogy vajon ki és miért olvas tanulmányokat az egyetemistákon és szakmabelieken kívül. Kritikát esetleg olvas a szélesebb közönség is, ha érdekli egy kötetről egy bizonyos kritikus véleménye, na de tanulmányt? És esszét? Nekem is kevesebb időm és életenergiám jut erre a szegmensre, bármennyire szeretném, hiszen az egyetemi közegtől eltávolodva egyre nehezebb lépést tartani a friss megjelenésekkel. Nem szeretnék teljesen lemaradni, leginkább célzottan, a szövegeim vízfelszín alatti jéghegyébe gyűjtögetem ezeket az olvasmányélményeket.

Nem pont irodalomtudomány, de most ide sorolom Földényi F. Lászlótól A guillotine hosszú árnyékát (Jelenkor). Ez a könyv mintha nekem íródott volna: a lefejezés festészeti és irodalmi motívuma megmagyarázhatatlanul közel áll hozzám. Lefejezés az is, amikor nem hallgatjuk meg valakinek a véleményét. Lefejezés, amikor a karácsonyi asztalok körül a nők hallgatnak. Lefejezés lenne, ha bosszúból csak testnek kezelném a férfiakat. A fej azonban nemcsak az értelem lakhelye, hanem modern felfogás szerint az érzelmeké is. És, ha nem tévedek: az értelem hiányának lakhelye mi más lehetne, mint a fej? 2017-ben kezdtem el Fejgyűjteményem/Capita mortua munkacímmel egy verset arról, hogy hol láttam életemben levágott fejeket (szerencsére csak festményen, fotókon, könyvekben), de egy líraműhelyes alkalmon kívül nem adtam ki a kezemből. Nem baj, hogy ennyit várt a szöveg, hiszen lehet, hogy éppen erre a könyvre várt.

Széplaky Gerda Sem Isten, sem állat – Fejezetek az áldozati kultúra dekonstrukciójából című tanulmánykötete (Prae Kiadó) szintén rengeteg, engem mélységesen érdeklő témát lefed. Egy-egy megjelent tanulmányt már olvastam belőle, és meghallgattam a szerző vendégelőadását az édenkertről mint radikális életközösségről „Az Írás arcai” bibliatudományi előadássorozat keretein belül az ELTÉn. Ha már ELTE és előadás, nagy örömömre létrejött az Esztétika Szabadegyetem, mely szintén egy ingyenesen látogatható, mindenki számára hozzáférhető előadássorozat, és visszanézhető az ELTE Laokoón youtube-csatornáján.

Volt olyan képzőművészeti munka vagy tárlat, amely megragadta a figyelmed 2023-ban?

Néhány évvel ezelőtt volt egy füzetem, melybe belépőjegyeket ragasztottam, és írtam is melléjük egy rövid összefoglalót az adott kiállításról vagy színdarabról. A digitális jegyekkel együtt elveszett a kézzelfogható emlék, és bárcsak lenne még erőm ahhoz, hogy vezessek egy ilyen füzetet. Most csak fellapoznám, és azonnal legyőzném az idővakságomat: mit is láttam idén és mit tavaly? A kézzel íráshoz szükséges türelmet inkább nem is hiányolom.

A Csontváry-kiállítást nem lehet nem megemlíteni: a nem létező füzetbe a kísérőszövegként szereplő Pilinszky-idézetet írnám. „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.” Földényi Caspar David Friedrichről ír hasonlókat, ezek a sorok valóban szólhatnának Friedrich képeiről is, és a fénymisztikáról, amit azt hiszem, nem lehet kiiktatni az emberi elméből, legfeljebb át lehet terelni a tekintetet a képernyők hidegen izzó kékje felé.

A kiállításon volt egy kép, melyet még sehol sem láttam, de nemcsak ezért időztem hosszan előtte. A rend és a rendetlenség egyensúlyát láttam meg benne, egy köztes helyet, ahol élet és halál mintha átalakulnának egymásba, holott a kép nagyon is statikus, leszámítva a cédrusfenyők alsó ágain gubbasztó (halál)madarakat. Bármelyik pillanatban elrepülhetnek, de nem tudom eldönteni, hogy maradásuk vagy a röptük lehet-e baljósabb. Elmulasztottam lefotózni a kép címét, de ahogy magamat ismerem, szándékosan iktattam ki a paratextust, hiszen ha nincs cím, nincs, ami elterelné a figyelmem a kép lényegéről. Ezért csak arra emlékszem, hogy magántulajdonban van, tehát a nagyközönség számára hozzáférhetetlen. Láttam magát a festményt, látom most a hevenyészve elkészített fotón, de tudom, hogy életemben nem fogom látni többé.

*

Ha Szentendrén járok, jó szokásom körbejárni múzeumokat. Bár sosem tévedek el, idén valahogy sikerült úgy nem-meglátnom a Vajda Múzeumot, hogy kis híján elkerültem. Nagy kár lett volna, mert kihagytam volna Vajda fotómontázsait és Regös Benedek Reproduktio című, a fotográfiai hitelességről és a képek reprodukálhatóságának kérdéséről szóló, gondolatébresztő tárlatát. (Hogyan juthatnak el a képek a fehér izzásig és a teljes sötétségig? A színek vajon csak arra jók, hogy megtévesszenek bennünket?)

Vajda montázsait én ma kollázsnak hívnám (hálás vitatéma ez a két fogalom, és talán korszakfüggő is). Ha már kollázs, idén is követtem a revue collét, a kolaj magazine-t és a Contemporary Collage Magazine-t, de az instagram, a kollázsolók kedvenc felülete szintén kimeríthetetlen forrása a vizuális inspirációnak.

*

Az athéni Akropolisz Múzeum kiállítása ugyan nem korlátozódik 2023-ra, de nekem ebben az évben volt lehetőségem meglátogatni. Rengeteg tárgy szólt ott hozzám a maga némaságában, és hiába hagytam őket magam mögött a Bernard Tschumi által tervezett múzeumépület fényes és modern tereiben, azóta is beszélnek és beszélnek nekem. Órákig tudtam volna nézni azt a lányfejet, mely mintha sírna. Hány ilyen arcot láttam szórakozóhelyek tükrében, egyetemi és kollégiumi mosdókban, félhomályos albérletekben. Fejtegetem a leányfej titkát, a nagy női fájdalomtestet. A szobor római másolat, valóban szép, mégsem hiszem el, hogy Aphroditét látom. Ha elefántcsontból volt is a szeme, én egy hétköznapi görög lányt látok az oikoszban, kényszerű szövés-fonás közben, akinek elveszik a gyönyörtestét, akinek ezáltal megcsonkítják a testét. Néhány teremmel visszább az archaikus korék arcán még magabiztos mosoly látszott; a festéknyomok pedig nem könnyek, csak a bronzból készült szempillák oxidációja nyomán jöttek létre. Mégsem tudom nem látni a láthatatlan fájdalomtestet.

De a lányfejen kívül mennyi minden követ még! Az érinthetetlen Hermész-szobrok belső Hermészemet jelenítik meg, őt, aki nem hagy nyugodni, minden útjelzőnél továbbtaszigál, és aki eltűnik egy másodperc alatt. Ő a szemfényvesztő, akiben megbízni nem érdemes, de nincs más választásom rajta kívül, hiszen egyedül ő képes alászállni Perszephonéért az alvilágba (megnyugtató, hogy Jung szerint egyetlen nő sem tehet arról, milyen az animusza). Szintén érinthetetlen rejtély marad a Magic Sphere-nek keresztelt műtárgy: a vésett márványgömbön kitapinthatóak lennének a titkok, de tilos hozzájuk érni. És kísérnek a fejetlen Athénék, a groteszk színházi maszkok, az Aszklépiosznak szánt, különböző (beteg vagy meggyógyult) testrészeket ábrázoló fogadalmi szobrocskák. A Nemzeti Régészeti Múzeum vázákat bemutató termein, fájdalom, idő hiányában át kellett szaladnom, és ez a félig-rájuknézés olyan, mintha összetörtem volna őket. Hála a szuveníriparnak, nézegethetek helyettük erotikus vázaképeket ábrázoló kártyalapokat.

Volt-e olyan irodalmi alkotás, klasszikus, amit újra felfedeztél ebben az évben?

A varázshegyet vettem elő közel 20 év után, pontosabban egy zuglói szabad könyvespolcon találtam pont akkor, amikor elhatároztam, hogy újra el kellene olvasnom (Európa, 1969, ford. Szőllősy Klára). Egészen más olvasni úgy, hogy Hans Castorp már nem 10 évvel idősebb, hanem épp ennyivel fiatalabb nálam. Az idézetgyűjtögetés nem valami szofisztikált olvasásmód, de néha emlékeztetnem kell magam, hogy „csak a szó teszi emberhez méltóvá az életet”. Jó ötlet volt elővenni, és próbálok nem túl gyorsan haladni vele. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak a több ezer oldalas könyvekkel tudom lesúlyozni a léghajómat.

Mi az idei éved meghatározó zenei és/vagy filmes élménye?

Kárpáti György Mór Nádas-portréfilmje, a Saját erdő igazi meditatív élmény volt. Találkozás viharral, körtefával és bagollyal, elsikló tekintet nélkül. És találkozás egy dologgal, amit Nádas Péter fiatal korában gondolt, és nekem is eszembe jutott már. Jó tudni, hogy a gondolat túlélhető, és meg lehet öregedni vele együtt. Itt említem meg a Szépírás mint hivatás című kis esszékötetet, mely szintén 2023-ban jelent meg. Az esszék nagy részét előbb olvastam, még a megjelenésük idején. A sötétség színein azóta sem hagy nyugodni, hosszan vitázok magamban az analóg fotóról, inkább magammal, semmint Nádassal. Bár nem tudom, az analóg-digitális dichotómia valóban megállja-e a helyét, én sem pacsmagolok már vegyszerekkel a fürdőszobában, és sajnálom is, hogy nem tartom többé kezemben a mágiát. Engem inkább az anyag másik oldala borzaszt el, az alkalmazott fotó technicizmusa, a minőségi fotóeszközök megfizethetetlensége és a polgári giccs; de egyik sem új jelenség, és párhuzamosan zajlanak a fotózás radikális demokratizálódásával. Nem tudom, hová vezet mindez (nálam képalkotási elnémuláshoz vezetett).

*

A szabad táncot megnehezítő tömeg ellenére hasonlóan meditatív és egyszerre dinamikus élmény volt a görög Naxatras koncertje az Instantban. Néha viccelődöm azzal, hogy az olyan rétegzene, mint a görög pszichedelikus rock vagy az atmoszférikus doom metál több magyar rajongót tudhat magáénak, mint a kortárs költészet mindenféle szegmense együttvéve. Félek, hogy a vicc nem vicc, és a tömeget látva lehet, hogy tényleg nem az.

A magyar könnyűzenéből (ha releváns ez a kategória, ebben nem vagyok biztos) rég nem találtam nekem valót, 2023-ban a QJÚB volt számomra az év nagy felfedezése. Másodszorra is rengeteget adott és elvarázsolt a koncertjük, nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen érzelmi és gondolati mélységgel és intenzitással, de ez az, ami számomra komfortos, végre úgy érzem, hogy ez a zene nekem íródott. Csak azt sajnálom, hogy ülve kell végignézni a koncertet, hiszen nehéz ülve maradnom, ha ilyen zenét hallok (vagy én vagyok nyughatatlan, a stresszt mozgásban levezető típus). Mindenesetre ülve valóban jobban lehet figyelni a szövegekre, tehát abszolút nem akarom megkérdőjelezni a zenekar rendelkezését. Ráadásul az az öröm ért, hogy a Müpában velük együtt nézhettem meg az első videóklippjüket.

Mely irodalmi rendezvényeket szeretted a legjobban 2023-ban?

Akkor szeretem az irodalmi rendezvényeket, ha lehetőség adódik valamiféle építő jellegű párbeszédre és ha találkozhatok olyan emberekkel, akiket ugyanúgy felvillanyoz a dolgokról való beszéd, mint engem. Beszélgetni kizárólag így szeretek. A legfrissebb ilyen élményem a Nincs online folyóirat metafizikai kerekasztal-beszélgetése, ahol még a közönség is hozzá mert szólni a témákhoz, vita alakult ki, és tudtam tanulni a résztvevők által felvetett szempontokból.

*

A Késelés Villával Saját szobák című beszélgetésén akkora tömeg volt, hogy a földön ültem, de ezt egy cseppet sem bántam. Jó volt látni, hogy az úgynevezett nőügyek iránt ekkora az érdeklődés, nem csak a nők részéről. Utólag belegondolva, a hallgatás lett a központi téma, legalábbis ez maradt meg bennem a legerősebben. Miért marad titokban a nőket, fiatalokat ért zaklatás, a hatalommal való visszaélés? Egy-két bizonyos név láttán nekem is görcsbe rándul a gyomrom, pedig visszaolvasva régi üzenetváltásokat, a látszat ellenére huszonévesen is volt bennem annyi bátorság, hogy finoman elküldjek valakit a fenébe. A gyomrom mégis görcsben, és ezzel nem vagyok egyedül. Mégis mind egyedül maradunk a fájdalomtestünkkel.

*

Nem rendezvény ugyan, de nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért részt vehetek a Pro Progressione Alapítvány által szervezett projektben, a Poets of Today, Voices of Tomorrow-ban. A program 5 európai országban zajlik párhuzamosan, célja, hogy középiskolás fiatalokhoz hozzuk közelebb a kortárs költészetet. Egyrészt remek emberekkel dolgozhatok együtt, másrészt pedig közel áll hozzám az a szemlélet, hogy a szervezők és a művészeti csapat tagjai egy egész évet szántak a rendhagyó irodalomórára való felkészülésre. Szeretem az ilyen elmélyülést, sok teret engedett az önreflexióra, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a számomra egyébként kényelmetlen költői szerepből és még szakszerű segítséget, visszajelzést is kapjak ehhez.

*

A végére még egy jó emléket tartogatok: a PesText Fesztiválon jó helyre kerültek adóforintok, és kincsként fogom őrizni Janne Teller mondatait, amelyekkel meggyőzött, hogy a jelentése ellenére miért szerethetem a nevem. Amikor élőben, eredeti nyelven lehet hallgatni külföldi, kiváló szerzőket, egy kicsit úgy érzem magam, mintha Európában élnék.

Milyen folyóiratokat olvastál szívesen idén?

Egyszerűbb lenne felsorolni, hogy melyeket nem és miért nem, hiszen a barátaim publikációira rendszerint rákattintok és elolvasom őket. Egyre ritkábban ugyan, de végigszaladok a Szabó Ervinben a folyóiratokon, és ismerősökkel is cserélgetünk. És egyszerűbb lenne azt mondani, melyeket olvasnám szívesen, de nem tehetem. Babonából nem írom le, hogy megszűntek, támadt már fel a tetszhalálból folyóirat, és remélem, lesznek még feltámadások.

Ami végképp megdöbbentett idén: rákerestem valamire Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban, és egy olyan cikket találtam, melyben a horoszkópját elemezték. Nem az a baj ezzel a cikkel, hogy létezik, érdekesnek is tartottam Nemes Nagy karakterrajzát, hanem az baj, hogy ez a bizonyos felület mekkora állami támogatást kap és pontosan mire. És vajon miért van egy ilyen cikknek nagyobb értéke, mint egy elmélyült tanulmánynak ugyanerről a szerzőről vagy éppen kultúratudományos témákról.  Tudom, naiv a kérdés, mert itt rég nem a szellemi produktumok értékéről van szó. A költészet túléli majd szamizdatban, de hogy mi lesz a jövőben a hobbiból nagyon nehezen űzhető szaktudományokkal, arra nem látok megoldást.

Mely 2024-re tervezett könyveknek várod a megjelenését?

Az idővakságom arra is kiterjed, hogy nem követem szorosan a megjelenéseket. Sokszor a piaci vagy szakmai sikerhullámok lecsengése után érnek el hozzám kötetek, és jól van ez így. Például azért, mert a hangos beharangozások ellenére sokszor csalódtam szövegekben. Nem a hozzám való szólásuk mértékében, hanem a színvonalukban. A kognitív disszonancia jelenségének vagyok az áldozata ilyenkor, hiszen nem akarom megkérdőjelezni a szakmabeliek döntéseit, tisztelem a munkájukat és a hozzáértésüket, és tényleg semmi személyes nincs ebben, de a saját belső iránytűm gyakran másfelé mutat. Ezért inkább kivárok, és ha valami 2-3 év múlva is értékesnek bizonyul a szememben, akkor megveszem, elolvasom. Ez nem vonatkozik a barátokra, mert az ő könyveik természetesen mindig soron kívüliek. Földényire visszatérve, pontosabban a párizsi városfotókról írt esszékre utalva: hosszú záridőt alkalmazok a világ legtöbb jelenségével kapcsolatban, szaladgáljanak csak az emberek, én várok azokra, akik megállnak. Ők fognak látszani a képemen. Viszont ha a fejembe veszem, hogy egy szövegre azonnal szükségem van, akár gyalog is elmegyek érte, igaz, sajnos már nincs gyalogtávolságban olyan könyvesbolt, ahol szívesen hagyom ott a pénzem. Nem árulom el, kikért ugrok azonnal, kiknek az arca marad meg a hosszú záridőben, de közös bennük, hogy az írás számukra alkímia.

Van-e bármi más, ami megragadta a figyelmed idén, amire a fenti kérdések nem térnek ki?

A színház kimaradt!

Az Örkénybe mindig szívesen megyek, és különleges élmény volt az éjszakai felolvasószínház Márton Ágnes új drámájából a Jedermannban. Idén leginkább a felnőtt bábszínház ragadta meg a képzeletemet. Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyit jelent a bábok mérete, például a Szikszai Rémusz rendezte Dekameron 2023 című darabban, melynek további érdekessége, hogy 10 szerző különböző írásából áll össze egy kerettörténeten belül.

A Dekameronhoz hasonló szerkezetű volt a Free SZFE Fábián Péter vezette kreatív írás osztályának vizsgaelőadása, igaz, ott adott volt ez a struktúra az osztály létszáma miatt. 10 hallgató 10-15 perces, a vörös vonal kulcsszóra írt jelenetei követték egymást. Az előadás után a hallgatók a Trafóban vehették át a diplomájukat, egy darab fehér nyomtatópapírt. Mi itt nem szeretjük a papírokat, mit nekünk diploma, élcelődött Németh Gábor. A Vas utcai padlásterem helyett egy sötét pincében voltunk, de a csillogó szemeket, a keményen dolgozó fiatalokat nézve jól láttam, hogy a szellemet nem lehet csak úgy elfojtani. A szellemi köztársaságaink fényesek, de láthatatlanok. Ebben az év végi időszakban a fény újjászületését ünnepeljük. Aki a fény felé fordítja az arcát, nem tesz mást, mint imádkozik. És ha van remény, akkor az a remény rajtunk múlik, rajtunk, akik azt a drága figyelmet adjuk egymásnak, amiért a hatalmas techcégek olyan tisztességtelenül versenyeznek.