Bódi Péter: Szilveszter éjszaka

Érzem, ahogy savasodni kezd a combizmom, a vádlim kissé görcsöl, a mellkasomban pedig fullasztó nyomás tombol, amiről mindig az jut eszembe, hogy olyan, mintha vért lélegeznék be. De még hajtom, pár száz méterenként emelve a sebességen. Valamiért szeretek minden edzést úgy zárni, hogy a végére kiköpjem a tüdőm, hogy teljesen lefárasszam magam. A következő emelésnél érzem, hogy elértem a csúcsot. Megpróbálok a futópad részévé válni, és egy pillanatra mintha összejönne: hallom a ritmikusan odacsapódó talpam, a légzésemmel és a gép zúgásának ütemével szinkronban, egyre erősebben, miközben a teremben játszott zene mintha elhalkulna. Egy darabig a légzésem is követi a ritmust, de nem sokáig, mert aztán szaporodni kezd, majd szinte már fulladozni kezdek. Leállítom a gépet, lihegve sétálok rajta egy darabig, de közben olyan erősen tör rám a légszomj, hogy le kell szálljak. A térdemre támaszkodva szenvedek, miközben egy srác ránéz a futópad kijelzőjére, majd elismerősen bólogat, én meg csak azon tudok gondolkodni, hogy lehetőleg ma ne okádjam ki magam.

Sokat nyújtok, szinte már indokolatlanul. Lezuhanyozom, majd záráskor távozom. Pontosan két órám van éjfélig. Meglepően enyhe az időjárás, sétálok hazáig. Eszembe jut, hogyan telt az elmúlt néhány év szilveszter estéje. Némelyik megőrülős volt, némelyik unalmas. Egyvalami volt közös mindegyikben: Laci haverom mindig ott volt, az elmúlt öt-hat évben biztosan. Elképzelem, most milyen lehet az estéje abban a német kisvárosban, ahová kiköltözött Enivel, a feleségével és Bálinttal, a szűk egyéves gyerekükkel. Gondolom, isznak és zabálnak, a Netflixen néznek valamit, a gyerek talán már alszik. Szinte hallom a fejemben, ahogy Eni megkérdezi Lacitól, hogy fogják megnézni a Himnuszt meg a köztársasági elnök beszédét, ha egyszer Németországban nincs normális tévéjük, de Laci biztos tudja a választ: az állami televízió sugárzásai online is elérhetőek. Ott fognak állni a laptop előtt, és azt a faszt nézik majd, legalábbis Eni, mert Laci a jelnyelves csajt fogja bámulni, nem is azért, mert annyira bejön majd neki, hanem inkább azért, mert szeretné megérteni, hogy mi alapján döntötték el, mit hogyan kell elmutogatni. Persze, a megértés igényéhez hozzátartozik a jelnyelves csaj külleme is.

Nem jöttek haza karácsonyra, Laci haverom nincs olyan jóban a szüleivel, akik közül az egyik amúgy is átdolgozta a karácsonyt egy nevelőintézetben, míg a másikuk gyakorló alkoholista, a legcsekélyebb motivációval a fia családja iránt. Eni pedig összeveszett a szüleivel, nem támogatták a kiköltözést, és azt, hogy el lesznek szakítva az unokától. Tehát: Laciék nem Magyarországról hazacsomagolt maradék bejgliket és házi pálinkát esznek és isznak, hanem valamit a közeli Lidl kínálatából. Szerencsétlen Laci barátom. És ez az ember az előző szilveszterkor még reggel hatkor verte be az aznap esti ötödik ekijét, hogy az utolsó szettet is végig tudja darálni a SYMA csarnokban, lehányt felsőben, úgy, hogy az egyik cipőjét addigra már elveszítette. Ezen jót nevetek. Felhívom ezt a faszt.

– Na szevassz, te anyaszomorító! – veszi fel a telefont Laci.

A hangja halovány mása önmagának: sakálrészeg.

– Mi van, te utolsó strici! Hogy telik a szilveszter?

– Áh, lófasz, haver.

– Hogy érted?

– Eni, bazdmeg, már alszik. De szerencsére Bálintka is.

– Hogyhogy alszik?

– Fáradt volt kurvára az elmúlt napok miatt. Ez a gyerek még mindig csak bömböl egyfolytában.

– Akkor? Egyedül iszol?

– Ja, hát faszom, úgyse voltam sokat egyedül mostanában.

A hangjából persze kihallom, hogy szíve szerint most is lehányt pólóban veretné, fél pár cipőben.

– Emlékszel, tavaly mekkorát mentünk?

– Pfff… ne is mondd, tesó.

– De talán majd jövőre összehozunk valamit

– Jah. Lehet… És te? Hogy vagy? Merre mész?

– Valami random buliba. Lassan indulok, csak fel akartalak hívni előtte.

– Jól van haver, élvezd ki helyettem is.

– A meló milyen?

– Hát… szar. Meló. Neked?

– Ugyanaz.

Nem mond semmit, de hallom, ahogy matat, majd kinyit egy ajtót.

– Kitartást, Laci.

– Figyelj, ez még nem olyan szar.

– Hogy érted?

– Dumálgattam ezzel-azzal, kicsit elkapott a nosztalgia. Emlékszel Tomira?

Egy darabig együtt jártunk edzeni, de évek óta nem hallottam róla.

– Persze. Mi van vele?

– Lent dekkol, bazdmeg, egy dohányboltban, és ő viszi az éjféli műszakot.

– Komolyan?

– Jah. Én legalább a családommal vagyok – mondja, majd rágyújt.

– Hm. Fura. Nem tudod, hol?

– Miért?

– Van egy ötletem. Vennem kéne valami alkoholt a bulira is, ahova megyek, lehet, beugrom ahhoz a faszhoz, biztos örülne neki.

– Rendes vagy. De a tököm tudja igazából.

– Hm…

– Figyelj, utánakérdezek. Géza vágja. Mintha mondta is volna, mert ráadásul kint van a picsában valahol.

Már majdnem hazaérek, mikor megkapom a címet: tömegközlekedéssel közel nyolcvan perc odaérni. Tényleg kint van a picsában. Otthon kiteszem a szétizzadt cuccaim, lenyomok egy proteinshake-et és néhány olyan készítményt, ami a regenerálódásban segít. Bár szteroidokat nem szedek, azért táplálékkiegészítőket szép számban fogyasztok: legalább annyit költök kreatinra, L-karnitinra, BCAA-ra meg a többire, mint amennyit korábban kábszerekkel csavartam ki a tárcámból. Cserébe tiszta vagyok és egészséges, testben legalábbis biztosan. Az előző szilveszter óta nem fogyasztottam semmilyen kábszert, max néha egy kis füvet, és inni is maximum havonta-kéthavonta ihattam.

A körúton sétálok és közben egy kellemes deep house mixet hallgatok. Rengeteg ember van az utcán, sokan mintha itt is töltenék az estét, pedig valszeg ők is mennek éppen valahova, egyik buliból a másikba, egyik meghívástól a másikig. A Blaháról indul a buszom, az út időtlenül hosszúnak tűnik, és mintha minden egyes megállóval egyre kevesebb embert látnék az utcán, majd végül az üzletek, szórakozóhelyek vagy inkább kocsmák neonvilágításai is ritkulni kezdenek.

Éjfél előtt érek oda Tomihoz. Bár a környező panelekből kihallani néhány házibuli zaját, és a közelben petárdáznak is, egy csoport hajléktalanon kívül senki sincs a közelben. Részegek és ordibálnak, de a petárdáktól nem hallom, mit. Benyitok az apró üzlethelyiségbe, Tomi alig másfél méterre áll tőlem. Rendesen megváltozott: a beesett arcát szakállal próbálja eltakarni. A pultra támaszkodva nyomkodja a telefonját, a könyökétől kábé harminc centire lévő JBL hangszóróból pedig agresszív psytrance üvölt.

– Hát te meg mi a bánatot csinálsz itt? – kérdi, miközben mosolyra húzódik a szája.

Ahogy leteszi a mobilját a pultra, látom, hogy remeg a keze, és a tekintete sem tiszta, a szeme állandó meglepettséget tükröz, a pupillája teljesen elfedi a szemhártyáját, és mintha minden egyes mozdulata hirtelen volna.

– Szevasz, Tomi – mondom, majd kezet nyújtok neki, mire ő kilép a pultból, és megölel, úgy, ahogy a fiatal felnőtt és középkor határán lévő férfiak meg szokták egymást ölelni: gyorsan, céltudatosan, két hátba veregetéssel – Lacitól hallottam, hogy itt szopatnak, gondoltam, rád nézek – teszem hozzá.

– Jó ötlet volt, te fasz! – Tomi megint megcsapkodja a hátam, miközben röhög, én meg azon agyalok, hogy a metamfetamin, a magány vagy az udvariasság miatt örül-e nekem ennyire. Nem mintha ezek kizárnák egymást.

– Jól kipattintottad magad, hallod. Akkora a hátad, mint egy kibaszott kifutópálya.

Az övéhez képest legalábbis. Amikor még együtt lógtunk, egy súlycsoportban voltunk, én azóta felmentem egyet, ő meg le kettőt; legalább kettőt. Bár nem érzem, hogy olyan meleg lenne, Tomi pólóban van, valszeg a speed fűti a szervezetét. Korábban, amíg együtt edzettünk, egy szálkás kis geci volt, gyors támadásokkal, remek állóképességgel, most meg úgy néz ki, mint egy mindennapos szerhasználó, akinek a legmeghatározóbb fizikai aktivitását a díleréhez való elsétálás jelenti. És ez valszeg így is van.

– MMA-ra lejársz még, vagy csak gyúrsz?

– Nem már, kick-boxot meg thait tolok egy ideje. Volt is néhány meccsem. Heti egy kardió, két erőfejlesztés, a többi állóharcedzés.

– Na, az fasza.

Visszakérdeznék, ő sportol-e valamit, de felesleges. Pedig ütni azt nagyon tudott, már kamaszkorában is bokszolt.

– Mióta tolod itt?

– Pár hónapja, éppen ezért szívatnak ezzel. Karácsonykor is voltam bent majdnem minden nap egy műszakot.

– Huh.

– Jah.

– De amúgy elég chill, bírom ezt a melót. Az éjszakázással nincs bajom, sőt, igazából még bírom is, hallod, még ma is tűrhető a forgalom. Néha bejönnek a csövik egy kannásért, vagy valami félrészeg házigazda egy plusz vodkáért meg egy doboz cigiért, de amúgy azt csinálok, amit akarok, tesó.

– Na, az fasza.

– És te merre mész?

– Áh, valami random buliba, egy régi haverom hívott meg. Csak arra gondoltam, rád nézek előtte, valami piát úgyis kéne vinnem.

– Hát, pedig gondolom, nem esett útba.

– Áh, nem para.

Meglesem a telefonomon az időt, lassan éjfél.

– Nem innál meg egy sört évzárásként?

– Hát… itt bent nem lehet, de egy cigire kiugorhatunk, ott nem vesz a kamera. Erre a vendégem vagy – mondja, majd benyúl a hűtőbe két olyan drága sörért, hogy nem is ismerem a márkát.

– Kössz.

– Te… – kezd bele, mielőtt kilépünk az üzletből. – Itt nincs tévé, valahogy szerinted be lehet csekkolni a köztársasági elnök beszédére? Azt valahogy mindig megnézem, bár nem emlékszem egyikre sem.

Ahogy kint isszuk a sört, nem szólalunk meg. Tomi rágyújt, a füst érdekes játékot játszik a folyamatosan váltakozó fényekkel – minden irányból tűzijátékot látunk. A panelek tetejéről, a szomszéd utcából, de még a térről is lövi néhány kamasz, a hajléktalanok biztatják őket, és a zajba dübörgő zene, sziréna, néhány szurkolói duda és légkürt hangja is elvegyül. Mégis olyan, mintha beszélgetnénk Tomival, mármint a társasága olyan. Kár érte, elindult a lejtőn, de gondolom, nem véletlenül gürizik a dohányboltban. Bár megint anyagozik, dílerkedni talán nem kezdett el újra. Ha el is kapják megint, talán nem kell újra börtönbe mennie. Már ki voltam száradva, gyorsan lemegy a sör, még azelőtt, hogy a hangzavar csillapodni kezdene. Tomi csak néz és mosolyog, mint egy gyerek, a szemében megcsillan egy görögtűz. Gyakrabban kéne ránéznem a barátaimra.

Tomi épp befejezi a második cigijét, mikor a hajléktalanok és a tinédzserek mintha egyszerre indulnának meg a dohánybolt felé. Végignézem, ahogy kiszolgálja őket, majd én is veszek néhány sört meg egy kis üveg vodkát. Épp elköszönnék, mikor egy háromfős társaság sétál be a boltba. Valami üdítőt és egy ásványvizet vesznek, és ugyanazokkal a tünetekkel tudnám leírni a viselkedésüket, mint korábban Tomiét: mindegyik be van spurizva. Egy húszassal fizetnek a két flakonért, mire Tomi eltűnik a raktárban. Miután kijön, pont úgy fog kezet az egyik fazonnal, ahogy a filmekben szoktak, amikor átadják egymásnak a kábszert.

A kamerák előtt… tényleg, Tomi?

Várok egy darabig az éjszakaira, de nem jön, a másik útvonal meg nagyon körülményes. Bár nem szokásom, hívok egy taxit, hiába tudom, hogy egy vagyon lesz szilveszter éjszaka – ma este egy kicsit elengedhetem magam. Negyedórával később fel is vesz a tag, bemondom a címet, elindulunk, kérdez párat, majd, mikor észreveszi, hogy nem vagyok dumálós kedvemben, elhallgat. Felveszem a fülhallgatómat, hogy befejezzem a deep house mixet, és közben elkortyolok egy sört. Azon agyalok, hogy csupán a véletlen összjátéka-e, hogy idén nem hívtak meg sehova, vagy ez van: azzal, hogy abbahagytam a szerek fogyasztását, el is kellett vágnom magamtól a szociális kötelékeim jelentős részét. Néha kicsit magányos vagyok, és akkor mi van? Ez az ára annak, hogy céltudatossá váltam, és adok magamra. És amúgy is: a régi haverok azóta vagy mind családot alapítottak, vagy mélyebbre csúsztak még Tominál is, és néha úgy érzem, csak én maradtam itt középen, minden egyes nappal arra koncentrálva, hogy ne induljak el visszafelé, de ez a koncentráció talán meg is bénít, odaláncol középre, és nem tudok továbbindulni.

Teszek egy újévi fogadalmat: jövőre többet fogok foglalkozni a régi haverokkal, ránézek mindenkire, akit korábban őszintén a barátomnak gondoltam.

Szép borravalót hagyok a taxisnak, majd BÚÉKozunk egyet, és ő egyből továbbindul a következő fuvarért. Mikor belépek az üres albérletembe, nem tudom, hogy tényleg egyedül érzem-e magam, vagy csak azért érzek így, mert tudom: így kell éreznem. Elvégre a legtöbben, akiket kérdeztem mostanában, mit csinálnak majd szilveszterkor, mind azt válaszolták, hogy valszeg semmit. Lehet, csak túlgondolom az egészet. Mostanában olyan kurva szentimentális vagyok. Leveszem a cipőm, majd bedőlök a kanapéra, felpattintok még egy sört, és elhatározom, hogy addig fogok inni, míg végre le nem szarom ezt az egészet.