Soha nem hallottam ekkora baromságot – Könyvheti netnapló (4.)

2023-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 94. Ünnepi Könyvhét utolsó napjáról Kertai Csenger írását közöljük.

Pho-vel kezdem a délutánt, citromot csöpögtetek a csirkés, üvegtésztás levesembe, egyből átjárja tagjaimat a meleg, savanykás lé. Végre, jól esik, hogy eszem valamit, kell az erő, a tegnap még itt lüktet a koponyám mögött, eltompítva az érzékeket.

Fölöttem váltakozik a napos és az esős idő. Kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni – ezt mondja nekem az időjárás, ezt mondja körülöttem a tétova sokaság, ezért is esik olyan jól, hogy két útitársat választottam magam mellé. Makáry Sebi cimborámat, kollégámat, harcostársamat, és barátnőjét, Sasvári Borit, aki hasonlóan az időjáráshoz, mindig kiszámíthatatlan, hogy mikor és min neveti el magát, ezért a jókedv általában garantált.

– Lassan át kéne nézni, nem? – mondja valaki, lehet, hogy nem is hangosan, csak valami belső hang figyelmeztet, hogy időben le is tudjam majd adni az anyagot. A Jászairól a kettes villamossal utazunk a könyvhétre, a csillogó Dunán hajók kísérnek minket.

A pénteki nap már beszereztem a számomra fontos könyveket (Kali Ágnes: Megvakult angyalok, Milbacher Róbert: Keserű víz, Kiss Dávid: Medvék bolygója), de azért a FISZ standnál muszáj volt még a sport és irodalom tanulmánykötetre is lecsapnom. Régóta foglalkoztat egy síelésről írt útinapló, amit valószínűleg sohasem fogok megírni, mert azt azért valakinek finanszíroznia kéne, hogy Svájcba meg Ausztriába menjek, hogy ott írjak az Alpokról, a hóról és a gleccserekről. Sebi négyszer megveszi magát, vagyis a Delta című kötetét, „valahogy nyomni kell az eladásokat”, persze csak viccel, de egy kicsit azért mégsem.

Standról standra járás, ez a tömegben elevickélés jellemzi leginkább a könyvhetet, hogy mindig belefutsz valakibe, ezek a miniatűr találkozások, beszélgetések adják a könyvhét sava-borsát, a könyveket csak gyorsan megveszi az ember, inkább fut a nyakába lihegő tömegtől, ha szerencséje van, egyben eljut a Kalligram standtól a Napkút standig. Közben jó érzés látni a „szakmát”, elhaladni a „nagyok” mellett, itt egy kicsit mindenki összetartozik, esténként a buli feeling is megvan, csak valakinek másnap újra kell jönni nyitni, kipakolni a könyveket.

Fél négytől Budapest Nagyregény bemutató, a kezdeményezés izgalmas, hogy huszonhárom író miként dolgozik össze, az még nem egyértelmű, Tompa Andrea a dramaturg szerepét értékeli fel, Karafiáth Orsolya mintha inkább a széttartó történetek összeférhetetlensége mellett érvelne. A különböző helyszínek leírásában mintha mindenki az otthonérzést emelné ki. Karafiáth Orsolya szerint az otthon „belül” van, belül történik, mindegy az aktuális helyszín, Tompa Andrea a helytörténet megismerésében valamiféle önmegismerési folyamatot is felfedezni vél. Azért az egyértelmű, hogy mindenki a megszokott anyaghoz nyúl a legszívesebben, Kemény Zsófi nem véletlenül a hetedik kerület bulinegyed atmoszféráját dolgozza majd fel. Tetszik, amit Zsófi az útkeresésről mond: a szkeptikus és a hívő szabadulószobás allegóriájában az útkeresés nem mindennapi dolog. A városban állandóan találkozhatunk a varázslattal.

Nekem is mindegy hol vagyok, de egy-egy helyhez azért kötődök, valamiről írni kell, valamitől meg inkább félek, a könyvhét összesűríti ezeket a helyeket, kis standok mögé zárja a félelmeimet, mégis lehet keresgélni, hátha találok valami varázslatosat.

Sebi összetalálkozik Bozók Ferenc piarista szerzetes költővel, gyors eszmecsere, hamar kijönnek a dolgok két költő között, főleg, hogy ha a mindig készülő kötetekről van szó. „Dolgozom valamin, persze, szerintem jó lesz, de majd meglátjuk.” Vincze Bencével elbeszélgetünk a szervezés kihívásairól, a rendezvényszervezés apró nüanszairól, amik meghatározzák egy-egy rendezvény látványképét, részleteit. Ez is egy szakma, és bár semmi sem megy zökkenőmentesen, a színpadon mindenki tudja a feladatát. Fél órás etapok, fél órába sűrített kötetek, fél órában elmesélhető történetek.

Lackfi Jánosnál ez a fél órányi történet az emberbőrbe varrt Krisztusokról, az életről való beszédmód nehézségeiről és a folytonos megismerésre törekvésről szól, a Rockyról mintázott főszereplőn keresztül. Pont belemélyedek a gondolatmenetbe, amikor egy arra elhaladó, valószínűleg a könyvhéten csak átvonuló személytől hallom: „Soha nem hallottam ekkora baromságot”, majd kényelmesen tovább halad. Igaza lehet, itt ilyesmi baromságokról van szó, a Vörösmarty tér megtelik a baromságokkal, ha nem is emberbőrű krisztusokkal, de könyvborítóba varrt szavakkal valaminek a kereséséről.

Én is keresek valakit a tömegben, mindig ismerőst, kollégát vagy barátot kutatok. Az ismerős onnan jön, ahonnan nem várom, a hátam mögül, a közvetlen közelemből, vagy egy stand mögül. Kedves mosolygások, egy kacsintás. Kánaánhoz közelebb kerülünk. Ez a Bödecs László kötetének a címe. A dedikálások varázslatos részei ennek a hétnek.

Valami mégis hiányzik. Érezni lehet, hogy itt az irodalom dominál, hogy a műanyag trónokon az irodalom értékes és érdekes helytartói firkantják alá egy-egy nagy munka végét. Mint egy halálos ítélet, a szerző még egyszer validálja a munkáját, most már mehet tovább, mehet X-nek meg Y-nak, így lesz olvasó, és akkor jövőre is lesz könyvhét, meg azután is, lehet magunkat jól érezni, meg szorongani. A szorongás is primer érzésem az előbb leírt jó élmények mellett. Szóba kerül a nem létező NKA, a kiadók pénzügyi helyzete, az ellehetetlenített piaci körülmények. Ezek is összezáródnak a Vörösmarty térre. Meg a sok kilátástalanság, a sok reménytelenség, a sok összetört álom. Mégis, süt a nap, Sebi és Bori is ott vannak, és úgy érezzük, hogy most ki kell innen menni, kell inni közösen egy sört, összekovácsolni a barátságunkat, mert a könyvhét záró napja nekem arról szólt, hogy valahogy ebben a szakmában is az összetartozás a legfontosabb, csak hát az összetartozás nem megy olyan egyszerűen, mert macerás a másikkal foglalkozni, a másik felől őszintén érdeklődni. De néha sikerül, és akkor a könyvhét is több az összezárt bódék között felgyülemlett tömegben evickélő utazóknál. A kiszámíthatatlan időjárás végül mégiscsak a naposabb arcát mutatja, a helyszín igazából mindegy, de ha már itt vagyunk, mégiscsak megpróbálunk irodalomról beszélni. Ez már az Ibolyában történik, de előtte azért muszáj volt elmenni a könyvhétre is.