Az vagy nekem, mint Pestnek a levél – Könyvheti netnapló (3.)

2023-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 94. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Taródi Luca írását közöljük.

Az idő múlásával az ember sok szempontból egyre tudatosabbá válik. Így van ez a könyvheti kilátogatásaimmal is; míg néhány éve, az első alkalommal csak céltalanul sodródtam a tömeggel, mint egy menyét a szökőárban, ezúttal pontokat és alpontokat írtam ki egy kék színű ragadós cetlire – ki hánykor dedikál, miről és kivel beszélget.

A kilátogatók mennyiségét tekintve idén sem csalódtam, azt hiszem a szombat lehet a könyvhét la grande attraction-ja, amikor négy olyan szerző is dedikál egyszerre, akivel szeretném aláíratni a könyveiket. Ilyenkor az ember vagy azt az utat választja, mint Andy Warhol, és felbérel még legalább négy-öt alteregót, esetleg beállítja a sorba őrködni a rokonait, barátait, vagy elmegy előadást nézni, és negyed óránként ellenőrzi a sor haladását és apadását – utóbbi kettőt magam is ajánlani tudom (de persze a pop-arttal sincs problémám).

Az első beszélgetés, amit felírtam, a Műfordító Egyesület programja volt, Hetényi Zsuzsa beszélgetett műfordításról Hernádi Judit színésznővel, valamint Nádasdy Ádám, Bakonyi Gergely és Sipos Balázs műfordítókkal. A beszélgetés egyik legérdekesebb, és a műfordítás szempontjából legérzékletesebb része az volt, amikor Shakespeare 75. szonettjének fordításain keresztül mutatták be a fordítói gondolkodás és értelmezés sokszínűségét: „So are you to my thoughts as food to life”, vagyis „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” – szól a legismertebb, iskolában is tanított változat, Szabó Lőrinc fordításában. És hogy két további fordítást kiemeljek: „Elmém kíván, mint ételét a lét” (Fazekas Sándor fordítása) vagy „Te táplálsz, mint élőket az étel” (Olvashatjuk Szabó T. Anna fordítását 2013-ból). Szabó Lőrincnél az étel kenyérré válik, mely nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy Szabó nem az eredeti angolból, hanem Stefan George költő német verziójából fordította át magyarra. Ebből következett Hetényi Zsuzsa megállapítása, hogy mennyire fontos lenne már a középiskolában többféle fordítást megmutatni a diákoknak, hogy árnyalódjon a kép. Az újra fordítás jelentősége ebből a szempontból elengedhetetlen, hiszen minden embernek saját kora nyelvén a legegyszerűbb megértenie egy szöveget, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egy új fordítás felülírja a régebbit, ezeknek egymás mellett van létjogosultsága. Bakonyi Gergely, aki a szlovén irodalom műfaji struktúráinak kialakulását vizsgálja, osztotta ezt a szemléletet, amellett, hogy a szlovén irodalomban erre sajnos nem nagyon adódik lehetőség, de létjogosultsága mindenképpen van. A klasszikusok, mint mondjuk Tolsztoj újrafordításaihoz elegendő pénz, idő és energia szükséges, ami a gazdaságilag stabilabb, és népesebb országokban elérhetőbb, mint nálunk és a térségben. Sipos Balázs feleletként kiemelete Szőllősy Klárát és Makai Imrét, akik mindketten rengeteget tettek az orosz irodalom minőségi újrafordításáért, nagyon nagy példaképek, de ide sorolta például Jancsó Júlia Proust fordítását is. Hernádi Judit mint olvasó és kultúrafogyasztó jellemezte magát, ami a műfordításokat és irodalmat illeti, és kiemelte, hogy amikor szembe találkoztak a színházban egy akadozó, kevésbé erős fordítással, igyekeztek minél több fordítást keresni mellé, hogy árnyalják a képet.

Vannak persze írók, akiknek a stílusa már szinte összeforrt az adott fordítással, Hetényi Zsuzsa kiemelte, hogy Arany János fordításai mellé ma már hozzá tartoznak Nádasdy Ádám fordításai is, nem beszélve a Bánk Bánról, melynek mai nyelvű prózafordítása sok homályos részt eloszlat. Nádasdy szerint egy műfordítónak jót tesz, ha talál egy alkatilag és stílusban hozzá közel álló írót vagy költőt, láthatjuk milyen remek például Faludy György és Villon „találkozása”. Hetényi szerint két véglet van a műfordításban, az egyik, amikor egy fordító annyira beleviszi a stílusát, hogy teljesen átírja a szöveget – példaként vehetjük Ady-t, akinek fordításaiból tipikus Ady-versek születtek. A legideálisabb az lenne, ha az olvasóknak megmondanák, hogy milyen fordításokat válasszanak, ez pedig a műfordításkritika feladata lenne. Hetényi maga is tanított műfordítást és műfordításkritikát az egyetemen, de ahhoz, hogy egy stabil műfordítói kritikai közeg kialakuljon, még sok időnek kell eltelnie – amihez a megfelelő anyagi és kulturális támogatás is elengedhetetlen.

Az előadás után kicsit felmértem a terepet, lőttem néhány Capa-díj várományos fotót a mobilommal, majd dedikáltattam Rakovszky Zsuzsával Az idők jelei című, új regényét, melynek szikár líraiságát és groteszk részletek iránti érzékenységét Kemény Zsigmond és Mikszáth Kálmán történelmi regényeihez hasonlítja a fülszöveg írója. Dedikálásokat tekintve általában olyan lelkes vagyok, mint egy süldő iskolás lány, ha maga Ringo Starr vasalja előttem a haját, akkor sem lettem volna izgatottabb, mint így. Rakovszky a lehetséges Soproni rokoni szálaimról kérdezett, de tudomásom szerint az (enyhén őrült) Taródi vár építője sajnos nem rokonom. (De a vár mindenképpen egy nagy teljesítmény.)

Mivel sürgetett az idő, visszafutottam a nagyszínpadhoz, ahol megkezdőtött a hogy olvasnak az írók, művészek? beszélgetés sorozat Halász Judittal, Závada Pállal, Háy Jánossal és a moderátorral, Mátraházy Zsuzsannával. A beszélgetés számomra legérdekesebb része az volt, amikor a pályakezdésről kérdezték a két írót. Míg Závada főleg felolvasásokkal kezdte, elmondta, hogy írói működésének első tíz évében a tényirodalom érdekelte. Ekkor főleg a két háború közötti időszakból gyűjtött interjúkat, feljegyzéseket és dokumentumokat első könyvéhez, melyben családja dokumentumait is kutatta. Lenyűgözte annak a gondolata, hogy az összegyűjtött szövegekből hogyan lehet irodalmi szöveg. Az irodalmi szociográfia alapvetően egy nagyon nehéz műfaj, Gombos Ernő először el is tanácsolta a műfajtól azzal, hogy az összeállított anyagoknak nincs egy erőteljes stílusa, inkább kiállítás-szerűen vannak összerakva. Závada azt tervezte, hogy megújítja a szociográfia műfaját, ami mellett ki is tartott az első tíz évben, majd egy idő után azt érezte, hogy egyre gyengébb a kapott anyag, és könnyebb lenne megírni, mint hosszas kutató munka árán összeszedni a kapott dokumentumokat.

Háy János pályakezdését tanítónőjének köszöni, aki azt mondta, hogy aki olvas, az jó fej, úgyhogy elment a könyvtárba, és egy hét alatt elolvasott vagy száz könyvet. Ha visszagondol arra, hogy akkoriban hányan olvastak, és most hányan olvasnak, szerinte sztereotipikus azt mondani, hogy manapság sokkal kevesebben olvasnak a fiatalok körében. Az ő korában az osztály 10%-a olvasott szépirodalmat. Szerinte a kulcs, hogy az olvasás mint tradíció megmaradjon – egy gyerek látja-e a szüleit olvasni. Az ő szülei földművesek voltak, de sokat olvastak, és már maga a tény is, hogy olvasni látta őket, nagyban ösztönözte őt is erre. Nagyon fontos, hogy az olvasás és a könyvek megmaradjanak, de nem tudhatjuk, hogy a kommunikáció merre változik, milyen eszközzel fogunk beszélni a világról. Ha az író szülőfalujában, Vámosmikolán bemegy a kocsmába, előbb utóbb arról kérdezik egymást, hogy mi az élet? A pontos választ sosem tudhatjuk, de a gondolkodás nem szűnik meg, még egy agysejtekben csekélyebb közegben sem. Az irodalom ennek a formalizált változata, és mint ilyen, mindig lesz rá igény.

A beszélgetés után Tóth Krisztina napernyője előtt kígyózó hosszú sorban pihentem meg, dedikáltattam vele, és végre megköszöntem neki személyesen is a fülszövegem, amit már nagyon régóta terveztem. A dedikálástól megmámorosodva továbbmentünk, és (teljesen véletlenül) találkoztunk össze Nyerges Gábor Ádámmal, az Apokrif alapítójával (és a könyvhét első napjának tudósítójával), Halmi Tibor költővel, és Kengyel Gabriella szociálpszichológussal, akikkel hosszú fejtegetésbe kezdtünk a Kispál lemezekről és kedvenc számainkról.

Az égen megjelenő szivárvány szép volt, és először csak egy kellemes permetet hozott, amikor már a Háy dedikálás sorban álltam, ebből perceken belül függöny-szerű felhőszakadás lett, úgyhogy elrohantam a DM-be esernyőt venni, és mire kiléptem a boltból, sikeresen el is állt az eső, úgyhogy a továbbiakban rommá ázva sétáltam tovább a csontszáraz esernyőmmel, ami egyébként nem szegte annyira a kedvem, mert sikerült Háyjal is dedikáltatnom, sőt ezután Turi Tímeával is, akinek legújabb, Egyszerre egy beszéljen című verseskötete az egyik kedvenc könyvem lett idén.

Tovább sétálva, két társammal megállapítottuk a Leiner Laura és Lakatos Levente előtt álló több kilométeres sorról, hogy az ifjúsági és az erotikus irodalom még mindig elég kelendő, majd tartottunk egy ramen-szünetet.

A hold felkeltével nemcsak a farkasok bújtak elő (belőlünk), de a Fiatal Írók Szövetsége standja is átalakult a 90-es évek legjobb slágereinek kulturális szalon-diszkójává, ahol a muzsikától felbuzdulva megvettem a Milyen állat? című irodalomelméleti tanulmánykötetet, és kevertünk egy fröccsöt. Ezt a standot egyébként mindenkinek ajánlom megtekintésre mindenféle okból kifolyólag.

A napot a Prae standja előtti író-költő találkozón zártam, jókat beszélgettünk, és a dobozos borból is volt elég. Emlékezetes pillanataim közé tartozott a Vapiano étterem mosdó kódja, valamint a kétórás L’art pour L’art imitációval egybekötött Így írtok ti freestyle előadói körünk, amiben Horváth Florenciával, Láng Orsolyával, Szabados Attilával és Csutak Gabival vettünk részt.

A könyveknek, az olvasásnak és az együtt gondolkodásnak még mindig helye van a világban, ahogy Háy János is mondta – a kocsmában is előbb utóbb oda lyukad ki az ember, hogy mi értelme van az életnek, merre tartunk. Erre az irodalom egy tökéletes válasz. Számomra a Könyvhét is ennek a megerősítése, legalábbis ezt a benyomást kelti bennem újra és újra. Ahogy fáradtan, és enyhe fejfájással, agyamban Dolák-Saly Róbert Zengő ABC-jének emlékével néztem a holdat, alatta a kivilágított várral, összekeveredett körülöttünk a Duna jellegzetes illata az előttünk ugráló legénybúcsúzó férfiak parfümjének borotvahab szagával, és megnyugodtam. Ez most egy olyan pillanat, amire jó lesz visszagondolni, amiért megéri csinálni ezt az egészet. És nincs ebben semmi nagy dolog – nem váltjuk meg a világot, csak beszélgetünk, nevetünk, együtt gondolkodunk, és ez, azt hiszem elég is.