„Bocsánat, íróval vagyok” – Könyvheti netnapló (1.)

2023-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 94. Ünnepi Könyvhét első napjáról Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.

Mi mással is kezdhetném szubjektív könyvheti netnaplómat, mint szubjektivitással. Nevezetesen, hogy idejét sem tudom már, mikor volt lehetőségem ennyire voyeurként szemlélni a könyvhetet. Idén épp úgy kiadói munkatárs (standmunkás) vagy könyvheti könyv szerkesztője sem vagyok, ahogy friss könyves szerző vagy (évek óta először) a Szép versek tiszteletpéldányáért a mindig csúcsidőben nyüzsgő Magvető standjánál könyöklő, szerencsés szerző, de még élelmesen recenziós példányokra vadászó, aktív kritikus sem. (Egészen szeptemberig – egy évnyi alkotói[szerű] szabadságomról visszatértemig – még az Apokrif munkatársa sem.) Mégis ezer szálon kötődöm a könyvhéthez, nem csupán elkötelezett olvasóként, hanem többszörös érintettként, de erről majd valamivel később. Egy szó mint száz, hosszú évek óta meg nem tapasztalt, felüdítő élmény adatik meg ez évben, könnyed és felszabadult (noha e kettő jelző a legmesszemenőbben nem jellemző rám amúgy), afféle belsős civil vagyok, kispados szakmabeli – és rettentően élvezem. Még akkor is, ha, mikor e pár bevezető soromat még a hét megnyílása előtti órákban írom (meglátjuk, mennyire szerencsésen öregszenek majd holnapra, a publikálásuk idejére), a híradások végeérhetetlen esőt jósolnak [elmaradt – a szerk. megj.], a könyvfelhozatal mintha valamelyest kevésbé csábítana csekélyke apanázsom elverésére, mint a megelőző pár évben, a kiadók, a folyóiratok, szinte a teljes „magas”, tehát művészeti, tudományos, kulturális szektor pedig lassú, de biztosnak tűnő haláltánca fáradó lépéseit botladozgatja, azon tűnődve, hogy a lovakat lelövik vagy csupán kimúlni hagyják-e az árok szélén (ahol, ugyebár, elvben senkit nem hagynak – legfeljebb belelökik).

Mit tehetne ilyenkor az egyszeri kultúr(szak)munkás; hát műveli kertjeit (fogyatkozó veteményesét), s (ad notam: szubjektív könyvheti netnapló) örül (ha tud minek) szubjektív örömeinek. Örül, hogy Margócsy István személyében méltóbb és kiválóbb személy nem is nyithatná a (órámra pillantok) most már négy órán belül minden bizonnyal megnyíló ünnepet. Örül, hogy önkéntes futár lehet – lévén, mivel a házunkban liftet „szerelnek” (ez a gyakorlatban a lift kidobásában, majd, hónapok óta, nagy ritkán némi liftaknában történő, unott, lassú csavarhúzásban merül ki), kedves pályatársam, Nyerges András nevű apám ugyan tételesen be van a héttoronyba zárva, hogy még dedikálni sem juthat el, de szégyentelen koffeinadagokkal doppingolt fiának van lehetősége életműve válogatott sorozatának két új példányát (két regényt, valamint válogatott versei és drámái kötetét) a nevében továbbítani a téren. Örül annak is a szerencsés szubjektum, naná, hogy hőse, példaképe és szerelme megszerkeszthetett egy csodálatos és hiánypótló kiadványt, melynek megléte talán sosem volt olyan fontos és hasznos, mint ezekben a vaksötét években (a nemi, társadalmi egyenlőtlenségek témaköre, sajnos, mindazonáltal, örökzöld aktualitásúnak mutatkozik), s szombaton ott feszíthetek a háttérben, míg ő dedikál az Oriold Books standjánál (hat órakor, a Duna-korzón, a kiadványról pedig itt érdemes bővebben olvasni). Repes ugyancsak a szubjektum, mert sok kedves kollégája, barátja, író- és szerkesztőtársa jöttében, örömteli véletlen (vagy némiképp egyeztetett) találkozások miriádjában reménykedik – aztán lesz, ami lesz. Netnaplóm első felét e remények, örömök és baljóslatok rögzítésével zárom, a nap végén pedig folytatom a gyakorlati tapasztalatokkal, immáron a 94. ünnepi könyvhét hivatalos megnyílásának konkrétumaival gazdagodva.

*

Mely könyvhét méltón nyílt, Margócsy István beszéde ugyanis (kevés közelmúltbeli példa van csak erre, Spiró György, Esterházy Péter emlékezetes nyitásai jutnak csak eszembe hirtelen), ahogyan azt az írásait, előadásait ismerők számára nem lehetett meglepetés: az ünnep méltóságának fenntartását bármiféle ilyenkor szokásos kincstári közhely, negédes semmitmondás tudatos mellőzésével ötvözte. Mint emlékeztetett rá, a Petőfi-emlékév példáját nem árt szem előtt tartanunk: pontosan kire, mire, hogyan emlékezünk, kihez/mihez kívánunk közelebb hozni – mint mondotta is, azt most nem firtatná, hogy pontosan kiket. Értette, érthette a hallgatóság ezt az igencsak megszívlelendő intelmet, a dolgok felszíne felől (ha van – tegyük föl, hogy van, nem csupán Petőfi esetében) azok mélyrétege felé volna ildomos irányítani a figyelmünket. „A nagy költő” esetében, például, annak sokszínű, végtelenül izgalmas életműve, tehát szövegei felé – s mint hozzáérthettük: a könyvhét esetében pedig arra, ami még van, egyáltalán lehet.

S ami (magyar könyv, minőségi kortárs magyar irodalom) éppenséggel nem kevés, tenném hozzá – de teljesen jó szájízzel azért soknak sem nevezhető. Nem reprezentatív felmérésem (egész napi beszélgetéseim) tanúbizonysága szerint, bárkivel elegyedtem szóba kritikustól szerzőtárson át irodalomtörténészig, szerkesztőkig és kiadói dolgozókig, lényegében mindenki első kérdése az volt, hogy a másik szerint van-e, látszik-e valami igazán izgalmas új szépirodalom, fontos mű, nagy dobás – a válasz minden esetben zavart csüggedtség volt. Valami fáradtság, fásultság, levertség (azt hiszem, visszafojtott szorongásnak hívják lánykori nevén) pállottsága borította be az idei nyitónapot, amennyire meg tudom ítélni, mintha csak a Sanyarú Magyar Realitás, mint olyan, nem figyelmezett volna Karácsony Gergely megnyitóbeszédére (igen helytelenül), melyben éppen a könyvek, az irodalom, a műveltség fontosságára, á la utolsó mentsvár, próbálta emlékeztetni a nagyérdeműt – heveny összefoglalásomnál egyébként kevésbé közhelyesen.

Az elmaradó könyvheti monszun helyett az idén valahogy csálén, szerencsétlenül elrendezett téren kissé eldugott, messzebbről nézve már csak takarásban felderengő színpadot a beszédek alatt nyári rekkenés vakította, majd fülledt, oxigéntelen enyhülés, kora estére pedig vihar előtti, de vihar nélküli kellemesség telepedett fölé. Ez utóbbit nem csupán a meteorológiai krónika kedvéért jegyzem fel, hanem valamiféle szomorkásabb szimbólumféleség gyanánt is. Van könyvhét, örülünk neki, ünneplünk, mindez kellemes, de mintha valami mégis hiányozna. A hiányzó valami (hívjuk reménynek?) helyett van csomó félelem és csüggedés, akár ha valaminő balkáni hunger games-variánst élnénk: hány kiadó lesz, lehet még itt jövőre, miből lesz egyáltalán könyv…

A mindezek dacára lelkes tudósító – aki, mondjuk, azon próbál, nem is sikertelenül, meghatódni, hogy éppen mindezek dacára olyan felemelő, amit itt, kiadók, standosok, olvasók, értelmiség itt fenntartani próbálunk, kibekkelve e ki tudja, meddig tartó, öröknek ható „jelenlegi helyzetet” – ezenközben rója-rója lassuló köreit, fotózza a növekvő-apadgató, hol foghíjasabb, hol idegesítőbb létszámú tömeget. Fotóin tényszerűen rögzít: látható, lám, hogy Magyarország jobban teljesítő, büszke, „európai” ország, hiszen minden rendben, vannak kiadók (szemre, mindenki szerint, kevesebben, mint tavaly), könyvek is (de mintha szintén növekvő arányban a bulvár-, életmód-, propaganda és egyéb jellegűek).

A megnyitóbeszédek után a Margócsy házaspárhoz verődöm, ellátogatok a rekordkevés (és csoda, hogy jelen helyzetben legalább ennyi) kiadvánnyal jelentkező és korán is záró FISz-standhoz, borongok Halmi Tiborral, bízva benne, hogy mielőbb befejezendő második verseskötete majdani megléte jövőre már akár oldhatná is némiképp fent részletezett borongásomat, könyveket adok át további átadás céljából Füzi Péternek, odáig merülve a nosztalgikus szerkesztői beszélgetésünkben, hogy, mint meg is jegyzi, szinte materializálódhatna körülöttünk az ELTE Bölcsészkarának homályos-poros A épülete, Bödecs Lászlóval pedig (míg átadom neki – remélhetőleg csupán a stafétát, nem a kiégett-csüggedt netnapló-alaphangom holnapi tudósításához) találgatjuk, hogy pontosan mikor lettünk mi, nem is olyan rég még fiatal szerzők, ennyire egykedvűen, menthetetlenül (lélekben) öregek.

A téren közben nagy sor áll (s igyekszem nem milnei fülesként sóhajtani fel, hogy nem is olyan rég – közben pedig e pár év távlata mintha egy másik dimenzióban lett volna csak talán – ilyen tömegek anno Esterházyra vártak), eredendő reflexszekkel dolgozó könyökök döfődnek egymásba. A Magvetőnél még nézelődni is veszélyes megállni, csupán Bödecs kolléga becsületének köszönhető, hogy az őt, kezében a csupán megszemlélni felvett verseskötettel, nem sodorta könyvlopásba az épp akkor meglóduló csődület. Bágyadt mosolyok, szelíd biccentések, együttérző hátbaveregetések – felesleges panaszkodás nélkül is. Itt vagyunk, sóhajtja-reménykedi potenciális olvasók felé, jóformán az egész tér. Az olvasó, ha még ugyan van, a szónak abban a bizonyos nem felszíni érdeklődést mutató, margócsyi értelmében is, a szótáribb jelentés szerint bizonyosan vanni ugyan van; nagy tömegekben, izzadva, hegyes könyökökkel felvértezve („bocsánat, íróval vagyok”, vágok át egy nagyobb dedikálósoron, magam elé pajzsként tartva Bödecset). Ez bizonyosan jó. Hogy aztán vesz-e, mit vesz, elolvassa-e, tetszik-e neki, s miért igen, miért nem; megy-e a könyvek által elébb? – hogy egy klasszikust idézzek: azt most nem firtatnám. Becsüljük meg azt és főleg lényegéért, ami, ahogy és amíg van. Megnyílt a 94. Ünnepi Könyvhét. Éljen sokáig, vivát.