Történelmi pillanat

Tárlat: Gróf Ferenc – Mutató nélkül. B. A. úr X-ben, Kiscelli Múzeum, Budapest

„ – Nem vágyik vissza a szabadságba, Bowen úr?
– Majd bolond leszek – kiáltotta a rab. – Az ember
nem szabadságra termett.”

 

Budapest, 1958. A hely és az idő, különösen ez a hely, és ez az idő világot teremt. Megidéz egy kort az ahhoz tapadó hangulatokkal együtt, történelmi távlatokat nyit, érzelmeket és ítéleteket mozgósít, emlékeket kelt életre. A Kiscelli Múzeum látogatója számára ezek a koordináták nem egyszerűen megtelnek tartalommal, a Mutató nélkül. B. A. úr X-ben nézője azzal szembesül, hogy a térnek egy bizonyos történelmi pillanatban milyen sokféle, egymásnak akár ellentmondó narratívája létezhet. Gróf Ferenc egyszerű, de egyszerűségében hallatlanul izgalmas koncepciója ilyen tartalmak ütköztetésére épül: a kiállítás két látképet nyújt, két művész, Bernáth Aurél és Déry Tibor sajátos reflexióját a forradalom utáni magyar főváros és a benne élő emberek állapotára, amelyet Gróf saját, kortárs gondolataival, műveivel egészít ki.

Az 1958-as év nem is lehetett volna különbözőbb Bernáth és Déry számára. Előbbi állami megrendelést kapott a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának dekorációjára, ami lényegében azt jelentette, hogy főszerepet kapott a forradalom utáni, megroskadt hírnevű ország és a forradalmat leverő, hosszú távra berendezkedni kívánó Kádár-rendszer nagy propagandaprogramjában. Utóbbi börtönbüntetését töltötte 56-os szereplése és a felálló Kádár-rezsim kritikája okán. A festő, a világkiállítási pavilon tematikájához alkalmazkodva, annak hátsó falára egy monumentális, 4×18 méteres Budapest-látképen dolgozik, az író egy másik, egy elképzelt disztópikus város, X kontúrjait vázolja fel.

A nézőben mindez nyilván mozgásba hozza a „velünk vagy ellenünk” logikáját. A kiállítás azonban finoman, de határozottan amellett foglal állást, hogy hatalom és művészet viszonya sohasem lehet ilyen egyszerű, nem létezik a kollaboráns és az ellenálló művész ideáltípusa. A két mű ötletes prezentálása ugyanis izgalmas párbeszéd-helyzetbe hozza a műveket. A pannó eredeti alumíniumdarabjai összekeverve, 66 részletté bontva láthatóak, hozzájuk 66 részlet tartozik a Déry-regényből. Képaláírások. A kép a szöveg illusztrációjává válik, a szöveg a kép értelmezésévé. A végeredmény valószínűleg teljesen eltér a művészek eredeti szándékától, de Gróf tálalásában nagyon összeáll az élmény: az egész abszurd történelmi helyzetet, amelyben az alig másfél éve rommá lőtt főváros a világkiállítási program középpontjába kerül, aligha lehetne művészi eszközökkel hatásosabban megfogalmazni. Utópia és disztópia, a kedélyes(kedő) diktatúra propagandája és paródiája egy platformra kerül, egymást egészítik ki, együtt alkotnak egészet és kiállításélményt.

Mintha Gróf is arra törekedne, hogy saját hozzájárulásával az egyértelműség, az elválaszthatóság hiányát emelje ki. Üvöltő abc-je és Napórája is arra az ötletre épül, hogy a karakterek (betűk, illetve számok) elveszítik felismerhető körvonalaikat, egymásba folynak, így funkciójukat vesztik: képtelenek lesznek jelentést közvetíteni vagy mutatni a múló időt. A templomtér és a Bernáth-pannó monumentalitása mellett ugyanakkor a Gróf-munkák vizuális jelként sajnos kissé erőtlenek. Fel is merülhet a kérdés, ebben a konkrét esetben vajon mennyiben Gróf Ferenc kiállításáról van szó? Művészeti alkotásnak tekinthető-e a kiállítási koncepció megalkotása, s ha igen, milyen szerep hárult a kurátorra (Mélyi József), hol válik el kettejük szerepköre? A tárlatot kísérő tanulmánykötet ezeket a kérdéseket is tárgyalja.

Az esztétikai megoldások mellett a tárlat erőssége a mögötte álló hatalmas történeti kutatás és az eredmény bemutatása. Ez a tudományos igényű dokumentáció szépen alátámasztja a fenti benyomást, vagyis hogy a kiállítás markáns állítása a „velünk vagy ellenünk” hamisan egyszerű dichotómiájának tagadása. Megtudjuk, hogy Bernáth és Déry jó barátok voltak és maradtak, személyes kapcsolatuk mintha védve maradt volna a történelem viharaitól. Művészi karrierjük pedig később, már a konszolidált, ún. puha diktatúra idején zavarba ejtően keresztezte egymást: 1972-ben Bernáth életmű-kiállítását Déry nyitotta meg, a vendégkönyvi bejegyzéseket pedig maga Kádár János. (A sajátos helyesírású laudációt a kiállításon láthatjuk, olvashatjuk is.) A művek sorsa is érdekesen alakult: a Budapest-pannó 1958 után egészen mostanáig raktárban porosodott, a megszületésekor nyilvánvalóan kiadhatatlan G. A. úr X-ben 1964-ben mégis a közönség elé került, majd számos kiadást ért el, legutóbb 2013-ban nyomták újra.

A történeti kutatómunka másik hozománya Magyarország világkiállítási részvételének igényes, izgalmas bemutatása. A gyémántmetszésű alumíniummal burkolt pavilon (Gádoros Lajos munkája) egy olyan kiállításnak adott otthont, amely arról igyekezett meggyőzni a világot, hogy Magyarországon minden rendben van, sőt, egy dinamikusan fejlődő, derűs ország. Tulajdonképpen bámulatos merészségnek tűnik a döntés, hogy másfél évvel azután, hogy a „nyugati” média tele volt a szovjet agressziónak áldozatul esett magyar főváros képeivel, Boldizsár Iván, a világkiállítás forgatókönyvének szerzője a kiállítás egyik fő céljaként a „budapesti élet könnyedségének” bemutatását tűzte ki. A modern, szocialista tartalmú, de már nem szocreál és a direkt politikai propagandát tudatosan kerülő anyag hatalmas siker volt, a merész húzás bejött. Nem sokkal az áprilisi megnyitó után a magyar pavilon és különösen az étterme a világkiállítás egyik legkedveltebb helyszíne lett. A rendezvény végeztéig több mint ötszázezer adag ételt szolgáltak fel. Közben Budapesten kivégezték, és jeltelen sírba, arccal lefelé eltemették Nagy Imrét.

A tárlat visszafogottan és finoman, de határozottan mutat rá mindazon erkölcsi dilemmákra, amelyeket a történelmi pillanat felvetett. A művészeti tartalom és a történeti anyag egymást erősítő egysége komplex élményt nyújt, egyszerre érdekes és látványos, nagyszerű kiállítás.

 

Eszik Veronika

 

A kiállításért 2017. január 13-ig érdemes Kiscellbe utazni.

(A fotókat Bakos Ágnes és Tihanyi Bence készítette. Köszönjük Róka Enikőnek, a Kiscelli Múzeum igazgatójának a tárlatvezetést, az írásos anyagokat és a képeket.)