Nem szeretjük az Oscart. Senki sem szereti, de mindenki nézi. Legalábbis egymilliárdan, állítólag. Élőben. És nem érdekel minket, egyikünket sem, de azért össze lehet hasonlítani a díjazott és jelölt filmek nézettségét a nem díjazott és nem jelölt filmekével. Komolytalan, persze, mert Hitchcock és Kubrick ésatöbbi egyet sem, Spielberg meg hányat. Igaz. És reklám az egész, ahol Hollywood ünnepli önmagát, a többi meg – és különösen a minőség – nem számít. Tagadhatatlan. De azért benne van ebben az európai sértett büszkesége, mert hiába lesz egyre nagyobb a nem amerikai film súlya, ebben a művészetben még mindig a tengerentúlé a főszerep, ha nem is mindig a kvalitás, de az innováció tekintetében.
Ilyenkor tehát néző és kritikus egyaránt leül és elgondolkozik, mert nem számít a mi kis kifejtett vagy kifejtetlen tiltakozásunk, azért a mozgókép világában nem szilveszterkor ér véget az év, hanem ilyenkor, Oscar után. Nem a show miatt, nem a vörös szőnyeg miatt, de még csak nem is Justin Bieber új frizurája miatt, hanem a díjszezon miatt, ami azért ennél nívósabb elismeréseket is felvonultat, és éppen itt ér véget, meg a marketingesek miatt, akik úgy igazítják az év legnagyobb durranásainak bemutatóját, hogy friss legyen az emlék a döntnökök fejében.
A média ilyenkor megtelik kritikusokkal, akik összevont szemöldökkel szakértenek, vagyis megállapítják, hogy mennyire gyenge volt ez az év, és hova tart a filmművészet, mi lesz így a gyermekeinkkel. Ez már lassan olyan szép hagyománnyá válik, hogy eretnekség lenne megtörni, nem számít tehát, hogy milyen is tulajdonképpen a mezőny, a lényeg, hogy rosszabb, mint a szokásos, vagyis a tavaly, tavalyelőtt és annál korábban megélt igen-igen gyenge évek.
Anélkül, hogy tagadnám: léteznek ilyenek (gondoljunk csak 2005-re, amikor a Capote, a Good Night and Good Luck, a Túl a barátságon és a München is versenyben volt, de – horribile dictu – az Ütközések nyerte a legjobb film díját) most is ellent kell mondanom, ahogy általában józan ésszel ellent lehet mondani a kritikai közvélekedésnek: a 2010-es igenis bőséges esztendő volt, ha nem is hasonlítható a legbőségesebbekhez, mondjuk, 2001-hez (Amélie csodálatos élete, Donnie Darko, Mulholland Drive, Moulin Rouge!, Shrek), vagy a még ezek közül is kiemelkedő 1999-hez (Harcosok klubja, Amerikai szépség, Az álmosvölgy legendája, Hatodik érzék) és 1979-hez (Apokalipszis most, Sztalker, Brian élete, Nyolcadik utas: a halál). Ha végigtekintek az idén nagyobb kritikai visszhang mellett némi közönségsikert is elért filmeken, vagyis azokon, amelyek a kulturális emlékezetben is könnyebben maradnak meg, talán világossá válik, hogy miért látom így.
A király beszéde, ami végül diadalmaskodott a legfontosabb kategóriákban, sziporkázóan szellemes forgatókönyvből készült, korrekt rendezéssel és többszörös színészi bravúrral (értelemszerűen kiemelendő Colin Firth és Geoffrey Rush) – igaz, minden képalkotó fantáziát nélkülöz. Hatásmechanizmusai a jól bevált hollywoodi sémákra épülnek ugyan, de minden különösebb hivalkodás nélkül működnek, vagyis úgy érnek el hatást, hogy ez a hatás nem lepleződik le primer módon, ami – durva egyszerűsítéssel – „amerikai típusú” filmeknél már önmagában dicsérendő.
Az előzetesen másik nagy esélyesnek kikiáltott A közösségi háló a David Finchertől elvárt profizmussal mutatta be a Facebook létrejöttét, de hogy egy triviális felépítésű, ám jó színvonalú filmnél jóval többről van szó, azt nemigen emelte ki a kritika. Pedig újdonsága (pontosabban egy korábbi, hamvába holt kísérlet felújítása) akár folytatható hagyományt is teremthet: A közösségi háló úgy beszél a közösségi hálóról, hogy közben magán viseli tárgya narratív jegyeit, vagyis az elsődleges történetszinten túl egy mélyebb, strukturális szinten is megjeleníti azt, épp úgy, ahogy Tim Burton beszélt Ed Wood módján Ed Woodról.
A kortárs amerikai film egyik legeredetibb rendezője, Darren Aronofsky is előállt idén valami újjal, és A fekete hattyúval – egy sablonos, de magas színvonalú dráma (Rekviem egy álomért) és egy zavaros látomás (A forrás) után – először emelkedett olyan magaslatokba, mint debütálásával, a Pível. A fekete hattyú sem mentes bizonyos frázisoktól, és történeti váza, bár izgalmas thrillerként próbálták eladni, felettébb szegényes, de jeleneteinek intenzitása, a minden kockán megmutatkozó szuggesztív képiség, a színészi játék és a rendezés valóban 2010 élvonalába emelik.
A Gettómilliomos miatt piedesztálra emelt Danny Boyle a 127 órával építette tovább a Hollywood megalomániájával szemben minimálisra redukált térrel, idővel és cselekménnyel dolgozó filmek trendjét. Nem valószínű ugyan, hogy a 127 óra idővel klasszikussá emelkedne, de így is messze felülmúlta elődeit (többek között A fülkét) és James Franco játéka, a kidolgozás feszültsége, meg az az örvendetes fejlődés, hogy néhány flashback- és álomjelenettől eltekintve Boyle lemondott a játéktér extenzív kiterjesztéséről, mégsem csinált unalmas filmet, figyelemreméltó teljesítménnyé teszik.
A Coen-testvérekéhez hasonló súlyú életművel (Hollywoodi lidércnyomás, Fargo, A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék és egy rendkívül jelentőségteljes stb.) nem sokan dicsekedhetnek a kortárs filmben, így mikor kiderült, hogy sokévnyi, a műfajjal való termékeny kacérkodás után ezúttal valódi westernen dolgoznak, A félszemű a legjobban várt alkotások közé került. A csalódás szükségszerű volt, mert elvárás és beteljesülés között a legcsekélyebb átfedést sem találtuk: a szó klasszikus értelmében csúcskategóriás western született, de a Coenektől senki sem várt a szó klasszikus értelmében westernt, csakis a Coen-karakterológiával egyénített Coen-westernt, ami – úgy tűnik – ezúttal egy pillanatig sem állt szándékukban. A félszemű főhajtás a John Wayne nevével fémjelzett kemény vadnyugati szuperhősfilm előtt, és bár alig viseli magán a testvérek keze nyomát, objektív mércével mérve, félretéve elvárásainkat aligha érheti gáncs. Az új évszázad sportfilmterméséből kiemelkedik David O. Russell A harcos című életrajzi filmje. Megformálása erősen romantikus, meccs-jelenetei szokványos kivitelezésük miatt nem maradnak emlékezetesek (igaz, ebben a Dühöngő bika óta nem történt előrelépés) de a film nem is ezekre koncentrál, hanem a főszereplő testvérpár és családjuk viszonyrendszerének bemutatására, ami a nem mindennapi színészi játéknak és a hatásos rendezésnek köszönhetően átélhető drámát eredményez.
Idén is nyújtott valami maradandót az animációs film, ami a kilencvenes évek közepén a Toy Storyval indult hőskorban – talán a technikai újítások és a rendkívüli költségek miatt – még csupa remek darabbal jelentkezett (Szörny Rt., Egy bogár élete) majd a rajzfilmek kiszorítása után megindult tömegtermelésben hatalmas mennyiségű szeméttel árasztotta el a mozikat. A trilógiává bővült Toy Story állítólagos záródarabja ritkaságszámba megy, mert – a Disneytől megszokott erőltetett gyerekhumor és kötelező morális skálázás mellett is – mindkét megelőző résznél jobb, igaz, különösebb újdonságot nem hoz hozzájuk képest. Hasonló a helyzet az Így neveld a sárkányodat esetében: nem annyira az animációs film fejlődésének tágabb kontextusában, mint önmagában, szórakoztató, jól megcsinált, első osztályú gyerekfilmként értékelhető.
Szándékosan hagytam a legnagyobb közönségfilmek és egykori Oscar-esélyesek végére az Eredetet, ami rengeteg jelölése ellenére egy pillanatig sem számított a fontosabb díjak várományosának. Hogy miért van ez így, az inkább szociológiai kérdés. Úgy tűnik, még nem ért el odáig az esztétikai közgondolkodás, hogy akciófilmet némi hitelvesztés nélkül komolyan lehessen venni, kivéve, ha kellően régi a szóban forgó film, és így már történeti értéke van, mint egy ízléstelen, de legalább barokk táblaképnek. Ez a magyarázata annak, hogy a Terminátor II-t lehet szeretni, a Bourne-ultimátumot nem, illetve még nem – persze, olvassuk, hogy egész jó, jó, vagy épp nagyon jó, de tanulmányokat már aligha olvasunk róla, mert az akciófilm, valljuk be, ponyvaszámba megy.
Nyilvánvaló közszeméremsértés tehát, mégis azt mondom, hogy objektíven szemlélve az idei mezőnyben nem volt versenytársa az Eredetnek. A forgatókönyv fordulatossága és eredetisége – ezúttal a Christopher Nolantől megszokott logikai bukfencek nélkül – valószínűleg akkor is sikerre vitte volna, ha nem társul hozzá az a minden ízében hibátlan kivitelezés, ami viszont a kilencvenes évek óta eltelt idő legjobbjává teszi a saját műfajában. Ráadásul járul ehhez még némi eszmei/filozófiai/erkölcsi (megfelelő aláhúzandó) tartalom, ami egyébként görcsösen követelt minimális alapként biztosítja a háborús/rasszistás/szegénynegyedes/korunkmeghatározóproblémáis/holokausztos filmek uralmát a nagyobb nemzetközi fesztiválokon.
Ami a nem angol nyelvű filmeket illeti, azok – maradandóságban legalábbis – biztosan elmaradnak a tavalyi év rendkívül erős mezőnyétől, egyszerűen azért, mert nem sikerült igazán komoly visszhangot kiváltaniuk, így egyelőre nem lépték meg az első lépést a kanonizáció felé. A jelöltek közül csak Susanne Bier Egy jobb világát mutatták be nálunk, de a kritika és a közönség ezt és a többit is jóval kisebb figyelemben részesítette, mint a tavaly körülrajongott A prófétát, A fehér szalagot és a Szemekbe zárt titkokat.
Végül illik röviden szót ejteni néhány filmről, ami kimaradt ugyan az Oscar-lázból, de mindenképp színt vitt az idei kínálatba. A hulladék apoteózisaként megindult B-hullám egyik legszórakoztatóbb darabja a Robert Rodriguez által dirigált Machete. A szépfiú-szerepkörrel sikeresen szakító Ben Affleck második rendezésével is nagyot alkotott: A Tolvajok városa klasszikus megformálású realista akciómozi és magas hőfokon előadott társadalomrajz kicsit a közízléshez igazítva. A Scott Pilgrim a világ ellen jócskán megosztotta a kritikusokat, de esztétikai értékétől független tény, hogy új forrást, a videójátékok hangulati elemeit vitte a film formavilágába, vagyis – más módon – ugyanahhoz a vonulathoz csatlakozik, amelyhez a Machete: a szélsőséges kommerszből, kultúrhulladékból, giccsből építkező, hagyománytörő, provokatív értékteremtés vonulatához. A második reneszánszát élő Martin Scorsese a Viharszigettel talán a legmélyebb benyomást tette idén a thriller kedvelőire. A történet ugyan szinte a plágium gyanújáig emlékeztet Wiene 1920-ban forgatott klasszikusára, a Dr. Caligarira, de Scorsese fölényesen tökéletes rendezése, a finom, patikamérlegen adagolt hatástényezők és a képi lehetőségeken túli effektusok, elsősorban a zene maximális kihasználása (ami számomra újdonság a rendező remekeinek hosszú lajstromában) mellékessé teszik ezt a tényt. Oscarhoz illően mindvégig közönségfilmekről szóltam, a hab tetejére viszont odakívánkozik a cseresznye is: Tarr Béla A torinói lóval a zsűri nagydíját nyerte Berlinben, ahol Szabó István 1992-es sikere óta nem díjaztak magyar filmet. Sokat mondó látlelet a hazai viszonyokról, hogy a forgalmazó megvált a jogoktól, így egyelőre a hazai bemutató is bizonytalan.
Egy ilyen összefoglalót könnyen és jogosan éri a felületesség vádja. Az összefoglaló mindig felületes. Aki összefoglalóra vetemedik, nem is reméli, hogy bármennyit is hozzáadhat a művek megértéséhez, annál inkább a megtekintéséhez: aki összefoglalót ír, ajánl. Bizonygat. Most épp azt, hogy nem volt azért ez az év olyan nagyon gyenge, ha nem is volt a legerősebb. És biztat. Hogy becsüljük meg bőséges esztendőinket.
Németh Tamás
Apokrif Online 