Feketemosó: ¯\_(ツ)_/¯A közbeszólás szabadsága emberfélék negyedkörében

Nehéz meghatározni, mire hasonlít / a létezés. A jelenre majdnem. / Magyarázatra, meglehet /
nincs szükség. – Szabó Dárió írja a Feketemosót.

Hamis halmazállapotú
teagőz létjogvágyú csészéből.
Távolodás közben vizslat
egy helyet, ahol az illatok társ-
adalomnak nevezik
művészetüket. Hát, ezek
nem tudom hol élnek.
Ott aztán minden erkölcsös lehet.

Nehéz meghatározni, mire hasonlít
a létezés. A jelenre majdnem.
Magyarázatra, meglehet
nincs szükség.

Érdekből fenntartott fabula
örökkévaló castinggal
pszeudo-keleti teadélutánra.
Ott felejtem kormos karórám
és ellopja egy művész,
miközben rám kacsint
[de persze bénán, mindkét szemével,
ami összekeverhető egy
együttérzést kifejező gesztussal].

Minden napra kell egy jócselekedet.
Segít felfogni, hogy az akaratlan szemlélődésen
és a magányos tekintetek csoportdinamikáján túl
nem létezik más közösség.
Esetleg a ketyegés he-
hhhhhhezett k betűje. A többi nem számít.
Hangutánzó szavak nincsenek,
csak nyughatatlanságtól gyúlékony emberek.

Hol történet, hol társadalom.
Tőlük tanultam.
Mondom utánuk,
gyúlékony emberek.
Gyúlékony emberek,
nyissatok történelmet, bontsatok társadalmat!

Bármiről beszélek,
ezekkel kezdődik és ér véget:
a történetiség monoton vonalazású
gereblyeaszkézisével,
vagy a társadalommal mint önként
kínálkozó amnesztiagumicsizmával…

mégsem nyomaszt senkit.
A keretek alamuszi csendje
többet ér, mint egy majdnemreflex?

Lenyelnék egy teáskanalat,
az nyugaton úgysem lopás.
Bízom benne, hogy együttérzel,
és büszkeségtől vörös európai falkaösztönből
köhögsz majd párat velem;)