Feketemosó: Derengő fények

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

1. A patkányfogó
2. Anita
3. Anita elhagyja a várost
4. A kocka megérkezik
5. Violet, avagy az első fa
6. Intermezzo: Álom I.
7. Stabat Mater
8. Óra a fehér szobában

Egy másik világ derengő fényei

Elkapkodottnak nem mondható szeretkezésük után megfogták egymás kezét, és a világegyetemről kezdtek beszélni. Egyikőjük testében már buja, rozsdavörös és mohaszínű szirmokat növesztett a rák.

 – Azt hiszem, a világegyetem olyan lehet, mint egy csap. Minden világegyetem benne egy pici buborék a lezúduló vízben. Ezer és ezer, millió és millió, milliárd és milliárd buborék gurul egymáson.

 – De mi lehet a csap?

 – Talán az a bizonyos csend. Az a valami, ami sosem mozdul, mert minden hozzá képest mozdul.

 – A buborékok a világok… – gondolkozott el egyikőjük. – De a csap… nem értem, mi lehet a csap?

 – Olyan, mint egy hatalmas, gigantikus farkat, ami újra meg újra kilövell.

Szeretkeztek, és a rák virágát hordozó arra gondolt, most ők is egy világegyetem. Egyetlen apró, nehéz és sűrű pillanatban, miközben mélyen, lassan, átgondoltan és kérlelhetetlenül szeretkeztek, meghallották. A hang, a fény, a mozgás, a tér és az idő teljes hiánya egy pillanatra, akár egy gyors hullám, keresztülfolyt minden testnyílásukon. Sem abban a pillanatban, sem semelyik másban nem élte át senki sem a csend e hullámát, ami nagyon messziről indult, s az ő szeretkezésükben ért nyugovóra. Nyugovóra érhet valaha is egy hullám?

Akkor érkezett meg és állt megfelelő szögbe a kocka odakint a rettentő csendben és sötétben. Ezt ők ketten is pontosan látták becsukott szemhéjuk mögött. A szíve alatt a rák szirmait hordozó így szólt akkor, már közel az orgazmus összecsendülő hangjaihoz. Mindketten csukva tartották a szemüket.

 – Egy fekete kocka fordult felénk a Naprendszer peremén. Láttad?

 – Láttam. Még mindig forog. És most lassan megállt. Látod?

 – Látom.

 – Olyan, mint egy antenna.

A kocka hat oldala, ködszerű fényt árasztva magából, meghosszabbodott, nyúlt és nyúlt, majd forogni kezdett, mint egy gigantikus óriáskerék.

Hajók derengő fényei

Hűvös partokon túl, a homály esdeklő pamacsaiban
hang nélkül siklott a fehér hajó, deszkáin lakkozott
festék virított a nap hat percet késő sugaraiban.

Élőket és holtakat láttak barátaim a fedélzeten,
elveszett lelkeket, egy hófehér királynőt, menekülőt,
mint a mesékben, épp úgy, mint a mesékben.

Elveszett bolyongók lettünk mi is, kikről legendák születtek,
kiket nem talál senki, hánykódunk az idő s a tér kulacsaiban,
megráz minket egy nagy kéz, felráz és kilő.

A ködben halad az a hajó, rajta ott kártyázunk,
ebédelünk, vacsorázunk. Mi sem, te sem
vagyunk a hajón. Vagy ott vagyunk? Vagy mégsem?
Nincs más valóság, ott van minden, hová született.
Nincsen halál, barátom, és nem volt sohasem.

Az elveszett falu derengő fényei

Ennél jobb helyen nem is lehetnék. Odakint az erdő, idebent a könyvtárszoba. Valaha volt szerelmeim messze járnak már az időben, társra nem vágyom. Itt van minden, amire szükségem lehet. A hatalmas könyvtárszobában vagy a társalgóban nagy a hely, ha barátok tévednének ide olykor, kedvükre kereshetnek maguknak zegzugot. A könyveimből származó pénz jelentős része megy el a személyzetre. Szám szerint:

2 fő kertész

3 fő konyhai személyzet

2 fő karbantartó

1 fő fürdőmester

Rendben van minden. Ötvenhat éves leszek holnap. Születésem napját senki sem ünnepeli meg. Talán ez az, amit el akartam érni: hogy sohase kelljen könyörögnöm alamizsnáért – s végül bújjak el a magam rezidenciájára, teljes nyugalomban. Már csak a könyveimen keresztül tartok kapcsolatot a külvilággal, de minden másban csak a ház és végtelen alagsorai, s a hegy az erdővel – ezek életem terei. Személyzetem iránt sem táplálok sem érzelmi, sem szexuális vágyat. 

Tegnap este óta úgy gondolom, talán nem az vagyok, aki vagyok. Azt sem mondhatnám: egy másik személy vagyok. Nem más, hanem inkább kiegészítése valaminek, amit talán nem is ismerek. Egy zárójel vagyok csupán, egy lábjegyzet, egy megjegyzés, egy életrajz elképzelt verziója csupán. És a falak körülöttem mégis szilárdak és áthatolhatatlanok. Miféle anyag ez itt körülöttem? Mi ez az egész?

A kezembe került tegnap este egy könyvecske egy magyar faluról. Soha életemben nem jártam Magyarországon, csupán homályos képek élnek a fejemben lovasokról, törökökről, zúgolódó forradalmárokról és mifenékről. A nevezett falu azért különleges, mert az útikönyv írója, egy fiatal férfi beszámolója szerint behavazódott, és azóta csupán évente egyszer ébred fel mélységes álmából.

Azt írja:

„Este hat órakor ásítozni kezd mindenki, hét órakor pedig már alig van lélek a faluban, ki még ébren lenne. Elalszunk. S míg alszunk, eltűnünk a föld színéről, nem lát minket senki, csak a puszta réteket.  Egy évvel később, amikor a nap feldereng láthatáron, mi is felébredünk vele. S a világ egy évvel idősebb lett. Szerencsére minket nem keres és nem vár senki. Ez nagy szerencse. Így titokban maradhat a világunk. Ez a szöveg? Ez a szöveg, nos, ez a szöveg azért íródott, hogy segítsen nekünk valaki. Jó itt nekünk, nem mondom, de ezek az egy esztendős alvások… Lassan olyanok vagyunk már, mint a kísértetek.” 

Tegnap este óta úgy gondolom, valaki más vagyok. Úgy gondolom (az érzéseknél, gondolatoknál is mélyebb tudás ez), ebben a pillanatban történt minden – az a falu. Derengő fényeivel hív – pedig én sem találnék mást a helyén, csak a rétet a magyar főváros mellett.

Egy buszmegálló derengő fényei

A férfi az esőben állt, és a lány üzenetét olvasta. A lány az imént buszra szállt, és az ajtóból most a férfit nézte, aki az üzenetet bogarászta. Az eső hamarosan elmosta a betűket. Később, jóval később, mikor már a repülőn ült, amiről még nem tudta, hogy majd lezuhan vele, azon töprengett, jól emlékszik-e a levélben írt szavakra, vagy csupán félreértett valamit? Hogy semmi világrengető, az ő és mások életét is befolyásoló és alakító mondatok voltak odaírva, hanem éppen csak egy recept, mondjuk a finnországi szilvás forgó vagy egy általános túrós süti receptje? Mi van, ha csak a képzelete játszott vele?

A férfi felnézett a távolodó buszra. Ott volt abban a buszban a nő, aki már örökre a sorsa marad. Madárfészekbe rakott hajának tincsei, mint fejük felett a sötét űrbe kilövellő ködszerű fátyol hullámai, kibomlanak. Szerette volna azt érezni, hogy a nő sorsa jobbra fordul, hogy boldogabb, teljesebb életet él majd, ha innen elmegy, de mégsem ezt érezte. Azt érezte, hogy a nő meghal, – és nem olyan túl sokára.

A busz bekanyarodik.

A férfi még mindig az esőben áll.

A levél szövegét elmosta az eső.

Egy vonat derengő fényei

Mikor az elkapkodottnak nem mondható szeretkezéshez neki rugaszkodó pár minden testnyílásán áthullámzott a csend, mikor a gyilkos rátalált a fehér hajóra, és a bolond lány egy másik világ Velencéjére, mikor eltűnt egy falu, mikor egy nő üzenetet adott át az esőmosta buszmegállóban egy férfinek, és az eső elmosta a szöveget, akkor –

– akkor valahol a sötét éjszakában megállt egy vonat. Csak ketten utaztak rajta.

Anita tudta, hogy valaki más is van rajta kívül, s hogy ez az egész egy álom, egy buta álom és mégis megtörténik, bármilyen hihetetlen is minden körülmény. Elindult a vonat hátulja felé, és tudta jól, hogy a vonat eleje felé is elindult valaki. Már éppen keseregni kezdett rajta, hogy miért vele, miért pont vele történik mindez, miért neki kell kiállni ezek a rémisztő próbákat – mikor megpillantotta a távolabbi vagonok ajtajában a vonat másik utasát, amint éppen felé tart.