kataton zihálás
Megjelent az Apokrif 2016/1 számában.
éji bogár vagyok,
fel-alá bolyong bennem a fájdalom.
megállok a dombtetőn,
és próbálok nem arra gondolni,
amire készülök, miközben mégis
valami korcs büszkeséget érzek,
frissen fagyott szellő vág szájba
— először is lélegzethez kellene jutnom.
hogy a szenvedésben megszűnik az idő logikája?
és a szenvedő nem tud átlépni semmin,
nem lát messzebbre, eltűnnek a bevált perspektívák,
nem tud logikusan viselkedni, mert szenved?
sok szomorúságnak helye nincs, az élet megy tovább?
akik igazi reményre jogosultak, szinte semmit nem veszítenek?
csak vegyüljek el, és füleljek?
a kocsma az a hely, ahol ingyen adják a titkokat?
én nem én vagyok, te sem vagy ő, ők sem ezek?
a kép csak illusztráció? na, nézzük, mink van?
azt hittem, tiszta sor?
pár éve még éltük az életünket, most meg csak leéljük?
meglehet, én már akkor lemaradtam valamiről?
ne kérdezzek, mert csak az őrültek hiszik,
hogy még nem iramlott el mellettük az élet?
mindössze reményekkel házal a próféta?
megszokásból nincs semmi a helyén?
minden jó, ha vége? egy vagyok és semmi?
majd megértem és megtanulom, miért gyűlöl a király.
színhű társaság
Megjelent az Apokrif 2016/1 számában.
ugyan nem akarok belegondolni,
mégis bele kell, végül párba áll fű és fa,
látom, szinte érzem, a holdig fröccsen a sár,
a gyűlölettől nem lesznek pontosabbak a mondatok,
ahogyan jobbak sem a gyötrelemtől,
az az én bajom, nem felszínes a fájdalom,
obligát eső mindegyre, kopnak az idegeim,
látom, szinte érzem,
ami történt és történik szüntelen most már,
állítólag „ezt akartam”, hát minden rendben van,
túl is vagyunk, ugyebár, a nehezén,
legalább az örömeim szerények,
egymillió űr, és nem is volt ott szív egy szál se,
egymillió hiány, a friss sörhab nem gyönyör,
a hűs vodka is csak rutin; jó az, aki rosszra gondol.
az a tíz perc kellett volna még.
