Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Szabolcsi Gergely írását közöljük.


Fencsák felállt. Már egy órája írt. Fájtak az ujjai, fájt a szeme, hasogatott a feje és pisálnia kellett. Teljesen normális volt minden, leszámítva, hogy Fencsák nem szokott ennyit írni. Gyanússá is vált önmagának, így amikor kiment a fürdőszobába, kézmosás után belenézett a tükörbe. Arca soványabb, mint mikor utoljára megnézte magát (jó fél éve), egész hosszú borosta borította. A haja összevissza, nem látott fésűt már egy ideje. Hát nagyjából stimmel, állapította meg magáról, így szoktam kinézni általában. Újra megnyitotta a csapot, majd visszanézett a saját szemeibe, hagyta, hogy folyjon a víz és kihűljön. A csobogás megnyugtatta és ahogy nézte magát, észrevett valamit, mintha nem is ő lenne, mintha valaki más szemével nézne magára. Vállat vont, nem különösebben zaklatták fel, előfordulnak az ilyesmik, gondolta. Tölcsért formált a kezéből, hogy felfogjon egy kis vizet, majd megmosta az arcát. A hidegtől összerázkódott, sikeresen eláztatta a haját, ami így kicsit kiegyenesedett a víz súlyától és belelógott a szemébe. Le kéne vágni, gondolta. Visszasétált az íróasztalhoz, hogy befejezze a munkáját. Évet értékelni ült le, mert az éveket értékelni kell, legalábbis ő úgy gondolta. Ezzel telt az elmúlt pár órája, először gondosan tervezgetett, aztán vázlatot készített és egy órával ezelőtt pedig elkezdte megírni. Az évértékelése persze már rég másról szólt, valami rendkívül érzéki erotikus novella lett belőle, maga sem tudta, hogy miért, ilyenek terén az igazat megvallva elég fantáziátlan volt. A legfurcsább az egészben az, hogy már napok óta sejtette, hogy ilyesmit fog írni valamikor. Ásított. Talán abba kéne hagynom mára ezt az egészet, holnap is be tudom fejezni. Megint felállt és körbesétálta a szobát. Nem volt túl nagy, de nagyon otthonos volt, legalábbis ő annak tartotta, mások egész biztosan inkább komornak mondták volna. Sötét volt, mert az egyetlen ablak is a belső udvarra nyílt és a falakat könyvespolcok takarták, sztereotip írószoba, ő így szerette, ez amolyan póz volt nála, mint ahogy kicsit ez az egész írás dolog is az volt, nem arról van szó, hogy rosszul írt volna, bár maga is belátta, hogy nem kiemelkedő, hanem csak arról, hogy leginkább azért írt, mert azt kell. Mint ahogy ezért itta cukor nélkül a teát és írta sokáig kézzel a szövegeit. Ez hozzátartozott a fencsáksághoz. Engem is ilyen fencsákságainak köszönhetően ismert meg huszonegy évvel ezelőtt. Idősebb volt – igaz csak nyolc hónappal, de ez abban a korban sokat számít – és elbűvölő, már amennyire egy makacs, öntelt kisfiú elbűvölő lehet. Nekem mindenesetre az volt, vonzott. Ő már egy évesen is sört ivott (a bort akkor még nem szerette és igazán azóta sem sikerült megszeretnie, neki csak a túl jó borok feleltek meg, azok pedig drágák, a gazdagság pedig nem illett bele a pózba, azt nekem hagyta) és azt játszotta a hidegben, hogy a lehelete cigifüst. Talán még borostát is rajzolt magának, nem emlékszem. Egyik nap az óvodából hazafelé láttam meg, egy gesztenyét rugdosott azzal a hihetetlen elszántsággal, ami véleményem szerint csakis a tárgyakat (például gesztenyét) rugdosó kisgyerekek sajátja. Tudtam, hogy a barátja akarok lenni. Odamentem hozzá, hogy közöljem vele, mire ő lazán a zsebébe tette a kezét és azt mondta, hogy basszam meg magam. Ilyen volt Fencsák fiatalon és ilyen is maradt, azzal a különbséggel, hogy megismert engem és megismerte T-t. T-vel össze is jöttek, illetve össze is jöttünk. Ez egy furcsa ellentmondásoktól terhes, ám rendkívül gyümölcsöző kapcsolat hármunk között. T mindkettőnket szeret, és ez persze elég komoly vitákat is szült, egy darabig nem is szóltunk egymáshoz, de erről majd máskor. Miután körbesétált (öt-hat másodperc még az ő ráérős tempójában is) megint visszaült, nem azért, hogy írjon, azt már rég eldöntötte, hogy nem fog ma már, hanem azért, hogy szenvedjen és elmélkedjen az írás problémáján, a kifejezhetetlenségen. Már mondtam, szerette az ilyen pózokat és ez is az egyik volt, hogy szeretett ilyeneken, ahogy ő mondta, szenvedni. Ez lényegében annyit tett, hogy rövidebb-hosszabb időre leült és megpróbált valami metafizikusnak hangzó mondatot összehozni, hogy miért olyan nehéz írni. Egyszer megemlítettem neki, hogy talán azért, mert kevés az igazán jó ötlete. Ugyanazt felelte, mint amikor először találkoztunk. Tudniillik, hogy basszam meg magam. Amúgy nem volt rossz ember és főleg nem volt rossz barát, csak voltak ilyen furcsa szokásai. Most is, mint mindig, miután úgy érezte, eleget elmélkedett, simán kikapcsolta a számítógépét és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten hátradőlt a székén, és akkor megrohanták a gondolatok mindarról, ami valójában történt kétezer-tízben, amik nem voltak megfogalmazhatóak egy erotikus tartalmú novellában. A viták T-vel, a boldog pillanatok T-vel, az írás valódi nehézségei, amikor napokig egyetlen gondolatot akart megfogalmazni, de sehogy se sikerült neki és aztán csak annyit bírt kinyögni, hogy nem megy (és leírni már ennyit sem), a fáradt délutánok, amikor csak egy sörre vágyott, és arra, hogy eldőlhessen a kanapén. Ez az egész villámcsapásszerűen futott át az agyán és agyából végig a gerincén, hogy végül megállapodjon a hasában, egy furcsa érzés képében. Már sajnálta, hogy kikapcsolta a számítógépet, már tudta, hogy miért írt aznap annyit, mert volt, ami ki tudott volna törni belőle. Az elmúlt egy év összes boldog és szomorú pillanata megfogalmazódott benne, és tudta, hogy ez egy igazi most-vagy-soha pillanat. Legyen soha, gondolta, ez mégiscsak az én egy évem és mint ilyen, a legbensőségesebb. Tényleg nem írta le, pár évvel később megpróbálta nekem elmondani, de csak töredékek lettek belőle. Azt mondta akkor, hogy nem baj, voltaképp minden töredék, legalábbis, ami igazán számít, az mind töredék lesz, hogy együtt összeálljanak majd egésszé. Inkább lefeküdt aludni, kivételesen egyedül, T éppen otthon volt. Másnap reggel korán kelt, hogy befejezhesse a novelláját, de miután átolvasta az előző esti munkáját, törölte az egészet. Ennek semmi értelme, mondta a levegőbe, csak úgy magának, nem is ezért ültem le, ennek semmi köze kétezer-tízhez. Nekiállt újat írni, valamit, ami elküldhető, ami publikálható és ami kétezer-tíz, egy avantgarde vers, egy kalligramma, egy töredék, egy akármi.

Szabolcsi Gergely

(kapcsolódó szövegek:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…)

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s